Idegen ma a táj, noha semmi se más,
Ugyanaz van a kék kupolában,
Az a lomb, az a rét, az a vízcsobogás,
Hanem ő elesett a csatában.

Igazát sose hallhatom én ezután
A mi nyugtalan éji vitánkban.
Kusza nélküle, most veszem észre csupán,
Mikor ő elesett a csatában.

Sose tudta a csend, meg a vers ütemét,
Esze járt, de a szembe irányban,
Pihenőt nem adott, le se húnyta szemét,
De ma nincs: elesett a csatában.

Keserű a hiány - de nem ez csak a rossz,
Tudatomba bevág: hisz a társam!
Ahogy tűzzel a szél, velem úgy tesz a sors,
Mivel ő elesett a csatában.

Szinte robban a rügy, a tavasz beköszönt,
Valahogy ez a szó van a számban:
- Cigit hagyj nekem is! - De a válasz a csönd:
Tegnap ő elesett a csatában.

Bár a holtakat elfedi végleg a domb,
Ők a posztjukon állva a végek.
Mint a víztükör, úgy veri vissza a lomb
Az eget, hogy a fák üde kékek.

Vele volt ez a földfedezék az enyém,
Vele voltam időnk tudatában,
Most meg így, egyedül. Lehet, az vagyok én,
Aki ott elesett a csatában.