Mint a penge, a hajnal a szembe hasít,
Lesi-puskakakas nyaka már homorít,
Ha csak emlegeted, jön a falka lövész -
Ideszáll a bögöly, e mocsárszagu vész,
Belelendül a tánc, ahogy lendül a kéz.

Hasalunk, ki-ki elfedi büszke fogát.
Aki máskor a zászlaikon lohol át,
Aki mancsain érzi: ez csapdafedél,
Kit a gyors lövedék soha tán be nem ér,
Ugyanő vacog itt, veritékszagu - fél.

Tudod, Ordas, a lét sose ránk mosolyog,
Mire hát minekünk a románca?
Na de más a halál, gyönyörűn vicsorog,
Foga ép, fenejó a zománca.

Nyel a gaz, ha mi, farkasok, ránevetünk -
Csak ebek fara jár porolóra.
Hanem azt, hogy „Már farkasok nem lehetünk!”
Mai vér tetoválta a hóra.

Aki élve maradt, kutyamód araszolt,
Szeme tágra meredt, ilyen ég sose volt:
Vagy egy tegnapi bűnt torol így meg az ég,
Vagy a fejben a baj, vagy a Földön a vég,
De csak lőtt a sok vasbögölyös rohadék.

Vérrel átitatott ez az ólomeső -
S belenyugszik az irha: alig van erő!
A hasunk melegére megolvad a hó.
Nem is Isten - az ember az ölni mohó!
Ha röpülsz, ha szaladsz, a tiéd a golyó.

Kutyacsürhe, velünk a bajuszt ne akaszd -
Mi nyerünk, ha arányos a falka!
Jó a farkasi lét! No de nézd a kuvaszt:
Ha kimúlik, behúzva a farka!

Nyel a gaz, ha mi, farkasok, ránevetünk,
Ügyel akkor a rosszizü szóra.
Hanem azt, hogy már farkasok nem lehetünk,
Mai vér tetoválta a hóra.

Be a sűrübe! Életet menthetek ott!
Csapatom, ha rohansz, kevesebb a halott!
Igyekezz, csupaláb, menekítsd a kicsinyt!
A lövész fele én futok - látja a csínyt? -,
S idehordja a farkasok lelke a kínt.

Az a pár, aki él, a folyón menekült.
Mire mék egyedül? Mire? Jaj, kiderült!
Hol a fény meg a szag? Azelőtt vezetett...
Hol a falka, a régi, vadonban-eredt?
Deli törzsem, a sárga szemű, hova lett?!

Élek, ím. De körülvesz e másszagu nép,
A szavunk elüvölteni béna.
Kutya mind, rokonunk ez a korcs vakarék,
Azelőtt minekünk csak a préda.

Agyaros mosolyom kiborítja a gazt,
Nem utal szuvas ékem a jóra...
S ahogy olvad a hó, a talaj nyeli azt,
Amit vér tetovált ki a hóra.