Jurij Gagarinnak
A visszaszámlálásra vert a szívem,
Nem volt tapasztalat se száz, se tíz.
Az indulás előtt - kimondom híven -
Ezernyi póruson kivert a víz.

Nyakam behúzva vártam ott meredten.
Úgy tűnt nekem, hogy edzek én megint
A körbe-körbe vágtató keretben,
A kis nyomás alatt, szokás szerint.

A testem mozdulatlan lesz és súlyos,
És hallgatásba süpped el, viszont
A médiák kovácskohója cúgos:
E hírre századévnyi lángot ont.

Idegbe mart a múlt, akár az áspis,
Emlékalak megannyi felcsigáz:
E srác helyettesem - lehetne ász is,
A sorsa, hogy dublőrnek ő az ász.

Még nincs tudósító, ki róla cikkez -
A nagy szalagcím is csak egyre jó.
Az út a kettőnk útja volt a lifthez,
Tovább meg egynek járt a felvonó.

Felötlik ím a számítások atyja,
Az én időmben ismeretlen arc.
Tudom, hogy ő, a bunker egyke rabja
Figyel, s agyának óraműve kvarc.

Talán a füstgomoly mögül kilépve,
Elébem áll családtag és barát.
Szabályos életük csokorba véve
Betölti majd a Právda oldalát.

És mind, ahánnyal jó viszonyba voltam,
Össznépi tárgyaláson szemtanú.
A klottgatyás gyerekkorom szabottan
Lesz kőbe vésve: példakép-fiú.

A bűvös szó, a „Púszk!”- vagyis hogy rajta! -
Kimondatott, s megállt fejem fölött.
Tompán nyögött hajóm tizenhat ajka,
És forrt a nyál, amit kiköpködött.

Benn érzelem kavart meg újra s újra,
A két tüdőm ijedt, vagy elveszett.
A földgolyó utószor visszahúzva
Fogott, ölelt, nem és nem engedett.

Nem voltam száz kiló, de tonna lettem,
Úgy tűnt, szemem kitér egy félaraszt,
És jobb szemem először, meglepetten
A balba les - szemhéj se fedte azt.

Betömve szám - sikoly, pecek csinálta?
Gyökérzetem kinőtt: ülésbe fúrt.
A hidrogént megitta-fölzabálta,
S a dolgamúlt rakétafok lehullt.

Alattam ott sziréna szólt ugatva -
Nem tudtam én, sirat vagy óv. De itt
Tolóerőnk feszülve elragadta
Kiváncsi testemet, s az űrbe vitt.

A földi műszerek lecsillapultak,
Tavasz hozott megint virágözönt.
A szemgolyók helyükre visszabújtak,
Eltűnt a terhelés - beállt a csönd.

Egy új szakaszba ért a küldetésem.
Ritkult a pulzus, és a mell se szúrt.
Rám árny vetült: nem est, de éj egészen;
S „Pihenni kell!” - hallottam Bajkonurt.

Az éter sercegett, telítve szóval,
De Levitán betört az élre ott.
Zenélt a hang: „Először űrhajóssal!”
És rólam kedvezőn nyilatkozott.

Szkafanderem sisakját ölbe tettem,
Közérzetemre kérdezett a föld.
„Az émelyít, hogy könnyü lett a testem” -
De orvosolta ezt a bajt a böjt.

A mikrofonzsinór befont lebegve,
Tüdőm dobolt a bordarács alatt.
A szívem elszorult egy röpke percre,
Mikor szegény a torkomon akadt.

Jelentést jólesőt, derűset tettem,
Világosat s fölötte lényegest.
A súlytalan fejemmel azt nevettem,
Nullát nyomok - no így a semmi fest!

Ki jobban ismeri, nevetni nem mer,
A súlytalan világra nem legyint,
Mert tőle véres az, ha hány az ember,
S a vizelet kimossa csontjaink.