Én megéltem - harmad élet! -
Húsz remek, világos évet,
ahogy írva van.
Hátamon nem volt keresztem,
Megkívántam, hát eveztem -
vitt a nagy folyam.

Reccsenés a vízesésen,
Roppanás a túl sekélyen? -
Sose észlelem.
Meztelen, vagy új cipőben,
Tetszem én a víztükörben -
söröm élvezem.

Míg az életet zabáltam,
Köd szitált, s ahol megálltam:
periféria.
Vén debella, ott teremve,
Rút kacajt döfött fülembe,
alja fúria!

Orditok, de mint a néma,
Ráz a frász, a tenni béna,
könnybe lábadok,
Kis hajóm a szél cibálja...
Kérdezem „Ki az?”, s kiáltja:
„Jajnehéz vagyok!

Mit rinyálsz?! Ne hányj keresztet:
Nem segít, ha érted reszket
fönn a szűzanya -
Azt, ki kompaszát felejti,
Úgy szokás, hogy foglyul ejti
Jajnehéz mama.”

És szuszogva - háj a lábon -
Cuppog át a rém a lápon -
bütyke lótuszon.
Éjsötétben útkeresve
Kell a sör, kevéske persze:
pikolót iszom.

Szembe jön, korántse bábu,
Görbeség, a sántalábu -
ravasz nőalak!
„Félre bú! - kiáltja menten -
Vérszegény, becsípett szentem -
felvidítalak!”

Jajdulok, szakítva lelkem:
„Görbeség, vigyél ki engem!
Láncon eb vagyok!
Köpök rá, hogy kacska, ferde,
Vaksi vagy, csak tépd le, verd le -
örök hálaok!”

Púpra csüngtem elgyötörve,
Vitt a Görbeség, de körbe -
lába hótvegyes.
Én leestem, sárba löktek,
Hogyha másztam, ők röhögtek -
ronda két begyes!

Sör se kell, elég az élet...
Fenn a szirt a gondra bérlet -
s lenn a rossz ered.
„Görbeség, akár ha láncon,
Tagjaid gatyába rázom,
itt vagyok veled!

És te, Jajnehéz mamácska!
Kell-e színigaz teácska?
Orvosold magad!
Hisz nehéz nem könnyü lenni,
Tíz nyelésre kell bevenni -
szinte szárnyat ad!”

Jött a két banyám a serre,
Rásimult a telt üvegre -
tinta-angyalok.
Engem itt a sás takargat,
Alfelem bozótba fartat -
mélybe huppanok.

Körbenéztem: ott a csolnak,
Ám utánam ők loholnak -
rönkök útjain -
Átitatva erjedt mézzel,
Görbeség a Jajnehézzel -
beste sorsaim.

Észveszejtve jól eveztem,
Nem tekintve, lesz-e vesztem,
szirtek ártanak?
Jajnehéz meg Görbeséggel
- Indulatra szesz hevével -
megkrepáltanak.