Nem kapott a banda meg, de bók se járta,
S hogy szivünk remélt, a múltba hull alá.
Angyalarcod itt a lelkem őrzi, Válja -
Ljosa mellkasára tetoválta rá.

Aznap, elköszönve ott az állomáson,
Én sosem felejtlek, erre nyílt a szám,
S mondta: - Válja lesz örökre minden álmom.
- Nékem éppen úgy! - heveskedett komám.

Dönts tehát: kiben nagyobb a tűz, mi éget,
Ő vagy én - ki hordja súlyosabb baját:
Őbelé kivül lyukasztva drága képed,
Engemet belül döfött a vágyam át.

És ha dúlt szívem megállni készül éppen
- Szóm ne vedd zokon, de Ljosa jó barát -,
- Kérem őt... - Az ing lehull, s te ott a képen:
- Nézve nézlek így, sok órahosszon át.

Új barát került minap, derék legényke,
Mester ő, sebemre biztos írt talált,
Képed ott a Ljosa mellkasán lemérte,
S téged énreám profilba tetovált.

Bár tudom, nem ér leszólni hű barátom,
Mégis: így szereztem, édes, annyi fórt,
Hogy enyém a kép - vagyis tiéd, belátom -,
Mely ezerte jobb, mint Ljosa rajza volt.