Szökdelek, de más, ahogy szökellek,
Dombon, éren, harmatos mezőn.
Úgy futok, hogy Máshogynak neveznek -
Így vagyok magam: különbözőn.

Rajtam ül viszont a nagylegény,
Kengyelével ütlegel, szorít.
Jó, futok, de ménesemmel én -
Zabla és nyereg jaj undorít.

Nézd a kést: ha tok került az élre,
Nincs olyan veszélyes, mint a tű.
Engem így huzint a pányva félre,
S zabla tép, egy szörnyü méretű.

Hátamat gyötörte úri kény,
Oldalam remeg, ha víz borít.
Jó, futok, de ménesemmel én -
Zabla és nyereg jaj undorít.

Vívni kell, ma rámköszönt a vad nap.
Vágta lesz, de semmiképp egál,
Mind a Máshogy-ménre, rám fogadnak,
Bárha én futok, zsokém zihál.

Sarkantyúja véresen kemény,
És a publikum röhög, vonyít.
Jó, futok, de ménesemmel én -
Zabla és nyereg jaj undorít.

Társaim a start előtt repesnek,
Rejtve mérgük így egymás iránt,
Düh s felindulás utat keresnek,
Hab borítja tőle lópofánk.

Nagynevű lovas az én zsokém -
Mester ő, ki minket idomít.
Futni kék a ménesem füvén,
Zabla és nyereg ott nem szorít!

Nem! Aranyhegyekbe mégse túrhat!
Mind előttem ér a célba majd.
Megkeserli még a sarkantyúkat,
Visszalassulok, hiába hajt.

Startharang! Zsokém fölül, "helyén",
Érzi, győzni fog, s nagyot szakít.
Futni kék a ménesem füvén,
Zabla és nyereg ott nem szorít!

Hogy merem? Miért teszem? Nem értem -
Ellenségem ő! De mint lökött,
Nem birom magam lefogni mégsem,
Nem tudok befutni más mögött.

Egy maradt nekem, csak egy poén:
Úgy dobom hanyatt, hogy felnyerít,
S jót futok, mint ménesem füvén -
Árva nyerge még fel is derít.

Én beértem, ő alig ha kullog,
Kátyun és eláztatott mezőn.
Rólam elmaradt a "Máshogy"-billog,
Győzni kellett, nem-különbözőn.