Hallgat a ház a
homályban, furcsán,
A Hét Ravasz,
Gonosz Szél útján,

Minden ablak a
szakadékba lát,
S az országútra
nyitja ajtaját.

Elfáradtam, lovaim kifogtam,
Ha él itt valaki, ne hagyjon bajban!
Árnyék suhant el a szín mögött,
Keselyű szállt lejjebb, szűkítve a kört.

Belépsz a házba,
mint a kocsmába,
Az emberek
harmada ellenség,

Szájukat húzzák:
hívatlan vendég.
A sarokból pofákat
vág a szentkép.

Motyogni kezdtünk, ködösen és bambán,
Egy dalt üvöltött egy srác a gitárján,
Egy másik idióta, tikkes, kis tolvaj,
Az abrosz alól kést mutatott titokban.

Miféle ház ez itt?
Mondják meg, kérem,
Mint egy pestis-barakk,
áll sötéten,

A levegő fogytán,
pislognak a mécsek,
Tán elfeledtétek,
milyen az élet?

Az ajtó kitárva, de lelketek zárva,
Hol marad a gazda, és a pohárka?
Mi már csak így élünk, hosszú idő óta,
Ha erre sem emlékszel, kotródj a pokolba.

Füveket eszünk,
sóskát rágcsálunk,
Megfonnyadt a lelkünk,
sok a pattanásunk,

Borban kerestük
lelki vígaszunkat,
Verekedtünk,
vagy felhúztuk magunk.

Farkasok elől lovakkal futottam,
Miféle vidék ez, hová jutottam?
Hol az a hely, hol maradnék örökre,
S a padló sem sáros és nincs teleköpve.

Ilyen házakban
még sohasem háltunk,
Árnyékban élünk,
Álmot sem látunk,

Szentképek alatt
suttogva beszélünk,
Fekete koromban
fekszünk és félünk.

A bűzből, hol ferdén lógnak a képek,
Megléptem, rohantam, neki a szélnek,
Vittek a lovaim, ők is féltek,
Oda, hol emberek emberként élnek.

Minden eltűnt és
minden elfolyt,
Dobált az élet,
de el nem dobott,

Rosszul daloltam
volna rólatok?
Fekete szemek,
fehér abroszok!