Az égbolt ma is olyan
fényes,
De megzörren rajta
a kék acél,
A földről nehéz dübörgést
érez,
A fák gyantásak,
szomorúak.
Füst és hamu,
mint keresztek,
A gólyák nem
raknak fészket.
Lesz-e kalász, fénylő kalász
körülöttünk?
Nem lesz, nem lesz, hiába
vetettünk,
Mi az a fény
a borostyánözönben?
Tűz az, babám,
tűz lobog a mezőben,
Ha itt a baj, csak
a varjak maradnak,
Nincsen helyük
a dalosmadaraknak.
Ősz felé por lepi
a fákat,
Aki nem tud énelkelni,
elmehet,
Mondd, a szerelem merre
járhat?
Mi fontosabb most?
A gyűlölet.
Füst és hamu,
mint keresztek,
És a gólyák nem,
nem raknak fészket.
Hogy zúg az erdő
koronája,
A föld és a víz
sóhajtozik,
Csak vár, csak vár
a csodára,
Mint régen a békében,
halihózik.
Repültek a bajból
keletre,
Szállnak a gólyák,
messze-messze.
A lég megtelik különös
hangokkal,
Most minden csak csörömpöl
és kattog,
Paták tombolnak dühükben
dobogva,
Valaki üvöltene,
de csak suttog:
Repültek a bajból
keletre,
Szállnak a gólyák
messze-messze.
|