Kicsit részegen,
de nem fáradtan,
Az erdőn át
szánomat hajtottam,

Bután bömbölve
sok hülye éneket:
Fekete szemek,
hogy szerettelek!

Vágtattunk és vánszorogtunk,
Vagy csak lassan ügetve haladtunk,
Hogy’ vágtat a ló, az arcomba vágja,
A mocsár sarát, óh, csupa nyálka.

Fekete szemek, hogy szerettelek,
És újra rákezdek, megint belekezdek,
És csak nyelem a sarat és a nyálamat,
Szorosabbra húzom a sálamat.

Elfogyott mindenem,
üres a zsákom,
Múljon a kábulat,
a fejemet rázom,

Körbenézek,
füttyentek ijedten,
Az erdő mintegy
fal áll előttem.

Félnek a lovak is, sokszor megtorpanunk,
Hol van az ösvény, ahol átjuthatunk?
A sok tüske szúr, a csontomig hatol,
Mentsen ki valaki a gyilkos bozótból!

Vissza ne fordulj!
Bűzlik az erdő,
Az ágra mérget
vizel a felhő,

Nehéz a szaga.
Hé, hova tartasz?
A lovam hasába
harapott a farkas.

Ej, részeg bolond, kellett ennyit innod?
Ez lesz a veszted, meg nem úszod,
Kártyáid közül kilopták az ászt,
Az utolsó esélyt, pont a piros ászt!

Az ordasra bődülök:
Az ördög vigyen el!
A lovakat hajtja
még a félelem,

Az ostort forgatom,
ütök, csattogtatom,
Bőgve énekelek:
Ej, fekete szemek!

Horkantás, dübörgés, üvöltés, őrület,
A hámon a csengők verik az ütemet,
Ej, lovacskáim, hiába, itt a vég!
Segítsen valaki! Barát, vagy ellenség!

A vad hajszától
a részegség elszállt,
Száguldunk meredeken,
völgyeken, hegyeken,

A lovak habosak,
a dombon habpatak,
Fújtattunk, köhögtünk,
nyögtünk és hörögtünk.

A lovak előtt a földig hajoltam,
Hogy nem hagytak veszni, a lábukhoz bújtam,
Az Isten áldjon meg, lovaim, benneteket!
Hogy túléltük, az Isten áldjon meg!

Mennyi minden eltűnt, mennyi elveszett!
Dobált az élet, de sehová sem vetett,
Lehet, hogy rosszul daloltam rólatok,
Fekete szemek, fehér abroszok!