A fáradtság kigyója kúszik a csontjaimban,
Gyenge a szívem, az agyam már rég nem józan,
Nem fogy el a levegőm a sebességtől,
Nem hűl ki a vérem a kanyarban a félsztől.

A szerelemtől nem szorul el a torkom,
Az idegeim jégcsapok, ha úgy akarom,
Csak lógnak, akár a szélben a kötél,
És nem érdekel már, ki győz? Ők, vagy én?

Lóháton ülök,
meglöksz
s én leesem,
Csak a „nem”
és csak a „sem”
maradt nekem.

Nem iszom vizet, ne marja fogamat a hideg,
Nem sürgetem az időt s az embereket,
Íjam földön hever, elrohadt az idege,
Az összes nyílam eltörött, hát befűtök vele.

Nem feszülök meg, legyen csak így, legyen csak úgy,
Nem lelkesít, hogy még élünk és harcolunk,
Akár az ablak, olyan átlátszó a lényem,
Lenvászon vagyok, szinte olyan észrevétlen.

Lóháton ülök,
meglöksz
s én leesem,
Csak a „nem”
és csak a „sem”
maradt nekem.

 
 
 
 

 
 
 
 

 
 
 
 
 
 

Nem sajognak a sebek, a hegek sem fájnak,
Piszkos kötés takarja mind, akár a látszat,
Nem érdekelnek, nem viszketnek, nem piszkálnak,
Se gondolatok, se kérdések, se vágyak.

 
 
 
 

 
 
 
 
 
 

 
 
 
 

Fáradt vagyok, a teher ellen nem harcolok,
Csak fekszem és így talán messzebb van a hurok,
A szívem rángat és tép, már nincs is bennem,
Megyek oda, ahol nincs csak a Nem és a Sem.

Lóháton ülök,
meglöksz
s én leesem,
Csak a „nem”
és csak a „sem”
maradt nekem.