Bárhová rejtem a lelkem, bárhová megyek,
Egy kutya követ, a sorsom, védtelen, beteg.
Kővel dobálom, hát a térdemhez bújik.
Eszelős szemmel néz, a szájából nyál folyik.

Nagy már az én kínom,
szememet kisírom,
Hogy fakul az arcom,
korog üres gyomrom,
Elzsibbad a torkom,
elnémul a hangom,
Énekelni nem akarok,
már élni se tudok.

Tán már öreg vagyok?
Megyek a hóhérhoz -
Az árbocra akasszon,
megfizetem nagyon.

Hányszor megfogadtam, köpni fogok a sorsra,
Sajnálom, mert éhes, csak liheg és hízeleg,
Elkezdem hát etetni, így segítettem rajta,
Mert, ha jóllakott, alszik, mint egy kisbaba.

Olyankor kószálok,
csámborgok, csak lógok,
Meg a hülyét játszom
és a napot lopom.
A kutyára vigyázok,
nagyokat vonítok,
Amiről akarok,
arról ugathatok.

Ha majd öreg leszek,
a hóhérhoz megyek,
Jó hamar húzzon fel,
megfizetem, ha kell.

Mikor a fejem a pokoli dolgokra adom,
A sors is visszahőköl, ijedten megáll,
Adok egy pohárral, hogy megint lábra kapjon,
Hallom, ahogy dohog, bár még teli a pohár:

„Kísérő nincs mellé?
Ha New York-ban élnék,
Nercbundában járnék,
rajtam a sok brokát.”
De rossz cipő a lábamon,
itt a Sors a hátamon,
Hegynek fel-le húzom,
vonom a vén piást.

Sosem leszek öreg,
a hóhérhoz megyek,
„Az árbocra húzz fel!”
és jól megfizetlek.

Világgá ment szegény, a képét átrajzolta,
Gyászos végzetté lett és szélhámoskodott,
Egyszer véletlenül túl sok jutott poharába,
Hátulról támadt rám, majd a torkomnak ugrott.

Nem bírom el a súlyát,
legyengít a láz,
Az ördög is megszállt,
futok és ordítok:
A torkomat ne bántsd!
A torkomat ne bántsd!
A torkomat ne bántsd!
Énekelni hogy fogok?

A sorsot, ha megtehetem,
a hóhérhoz viszem,
jól megfizetem, hogy
az árbocra húzza fel!