Mondom magamnak, ne írjál!
De a kezeim akarják,
Óh, drága édesanyám, Barátaim, kedvesek!
Kórteremben fektetnek,
Nem alszom, mert reszketek,
Hogy rám vetik magukat, Rám ugranak.

Őrültek élnek mellettem,
Mindegyik menthetetlen,
Sokféle bolondok vannak, Nem idegesek, csak piszkosak,
Gyógyítják őket, éheztetik,
Az ápolók jól elverik,
De engem nagyon meglepett: Mindenki fegyelmezett!

Dosztojevszkij is elbújna,
Vagy belebolondulna,
Ha látta volna naponta, Hogy verik a fejünket a falba,
Ha elmondanánk Gogolnak,
Életünket, nyomorunkat,
Nem hinnél az a Gogol: Azt mondaná, ez a pokol!

Óh, hogy szívják a véremet,
Ezek a szukák, vérebek,
Csorog a nyáluk utánam, De én köpök rá!
A hatos kórteremben volt,
Bepörgött az egyik bolond,
A felcsert verte és ordibált: Legyőzzük Amerikát!

Én egészséges vagyok, így,
Minden jót kívánok, így,
Nincs eggyel több kerekem, Ez még előttem áll.
De a főorvosnő pénteken,
Megőrült szép csendesen,
Mondom: elmegy az eszem, Azt felelte: Várj rám!

Én várok, sehová sem megyek,
Érzem, a kés pengéjén lépkedek,
Az ábécére sem emlékszem, A ragozásból csak kettőre,
Könyörgök, barátaim,
Bárkik vagytok, tőle, nekem,
Vigyétek el őt, neki, engem, Elegem van belőle!