Bejártam csaknem a félvilágot eddig.
Zászlóaljammal sok, cudar csata...
Hazám szolgáltam - nem jutva érdemrendig
S szanitéc-konvoj szállított haza.

Hajlékunkig vittek egészen,
S megdermedtem a meghitt küszöbön:
Idegen füst szállt fel kéményünkből kéken;
Néma bálvány lett belül az öröm.

Nem mert az ablak szembenézni velem,
Asszony sem futott elém kiáltva,
Nem sírt örvendezve katonás mellemen:
Kezét összecsapta - s uzsgyi, be a házba!

Tornácra lépve, a sötétben,
Felugattak az ebek egyszerre.
Remegő lábakkal - valamihez érve -
Megbotlottam - s ajtóstul estem be.

Új gazda dölyfölt az asztalnál helyemen,
Pufajkájában feszítve zordan,
S mialatt félénken hozzásimult nejem,
Kutyák ugattak, mind hangosabban.

Kénye-kedvére rendezkedett;
S míg én vígságot végig mellőzve
Harcterek füzében álltam havat-hevet:
Házunkban háziúr lett belőle!

Háborúk istene, Minden Hadak Ura
Óvott bennünket kartácszáporban;
S hátba a halálos döfést - milyen fura -
A hűtlenség itt adta meg mostan.

Meghajoltam alázatosan,
És összeszedve erőmet, szóltam:
„Erre tévedtem csak - jártak biz’ így sokan.
Bocsássanak meg. Már itt sem voltam!"

Aztán szerelmetes időket kívántam,
S családi békét - akadozgatva.
A fülük botját sem mozdították - láttam, -
Szavaimtól csak hízott a gazda.

Lakkozatlan padlónk remegett,
Holott az ajtót sem csaptam be, mint szoktam;
Nyíltak mégis az ablakszárny-szemek,
S néztek utánam bűnbánón, hosszan...