Sudár ifjú valék, amíg voltam, keretekbe ezért sose fértem, sose féltem, mert lesz - ami lesz. De bát végül balálos a mértan, belegörbedt a testem ekképpen, csak a tábla idéz: Acbilles. Vas a csontom, a búsom a gránit, sebes talpamat fogja talapzat, Acbilles-sarok átka e kín. Csikordulhat a borda halálig, cement ellen is hasztalan lázad, belesajdul a csont, a gerinc... Magaslottam a létre sudáran: - Hol a mérce? Nem sejtettem, hogy holtomra várnak Az Ítészek. Gyömöszöltek a hajdani, szokvány Keretekbe, Vita nincs, beleférek itt most már, Kiterítve. A halálomat hogy le ne késsék, rokonok hada már odarontott, s betakarta az arcom a gipsz. Aztán maszkomat újra levésték, hiszen ázsiai pofacsontom lehet még nekik szép szobadísz... Ilyet álmodni sem mer az ember, Hogy halálnak halála sem izgat, Hiszen szörnyebb e földi pokol. De idővel majd elkopik minden, S lekacag, fölemésztve a maszkot A fogatlan, haláli vigyor. Kezemet ilyetén sose dugtam Vadpofába. Méricskélni hát, félve meguntak, De hiába. Kimosdatva míg vártam a végcélt, Hány az óra, Koporsók precíz mestere megmért Colstokolva. Azután, hogy múlnak az évek, lecsitultomat vélte utókor, s megszoborta megint alakom. Tömegeitek a térre a népek, dalolt nékik a magnetofonból ünnepélyesen hangszalagom. Megafonkoszorúk hada fákon sürgönydrótokon éteri sürgés, szakadozhat a csönd, mi takart. Magas technika szűri a hangom, hogy a káromkodás meg a börgés legyen sldgeres, mennyei dal. Dideregtem az ősi lepelben: - Igy van aztán! De süket fiiletekbe üvöltve, mint a kasztrált! Le a leplet - hát ez vagyok nektek, elenyészve? Maradékomon mégse remegtek? ez a mérce? A parancsnoknak szobra a példa, Meginogtam, hogy dongjon a márvány, Ahogy hajdan a szörnyű halott. Menekült a tömeg iszonyodva, Ahogy lépkedek által a járdán, S hasadoznak a kődarabok. El is estem, de fájva, de pőrén, kirángatva magam a cementből, habár tudva, hogy vázam acél. Megafonszavam zengte a törvényt akkor is, akkor is odafentről: ne riadjatok - élek azért!                
© Veress Miklós. Fordította, 1989