Sudár ifjú valék, amíg voltam,
keretekbe ezért sose fértem,
sose féltem, mert lesz - ami lesz.
De bát végül balálos a mértan,
belegörbedt a testem ekképpen,
csak a tábla idéz: Acbilles.

Vas a csontom, a búsom a gránit,
sebes talpamat fogja talapzat,
Acbilles-sarok átka e kín.
Csikordulhat a borda halálig,
cement ellen is hasztalan lázad,
belesajdul a csont, a gerinc...

Magaslottam a létre sudáran:
- Hol a mérce?
Nem sejtettem, hogy holtomra várnak
Az Ítészek.

Gyömöszöltek a hajdani, szokvány
Keretekbe,
Vita nincs, beleférek itt most már,
Kiterítve.

A halálomat hogy le ne késsék,
rokonok hada már odarontott,
s betakarta az arcom a gipsz.
Aztán maszkomat újra levésték,
hiszen ázsiai pofacsontom
lehet még nekik szép szobadísz...

Ilyet álmodni sem mer az ember,
Hogy halálnak halála sem izgat,
Hiszen szörnyebb e földi pokol.
De idővel majd elkopik minden,
S lekacag, fölemésztve a maszkot
A fogatlan, haláli vigyor.

Kezemet ilyetén sose dugtam
Vadpofába.
Méricskélni hát, félve meguntak,
De hiába.

Kimosdatva míg vártam a végcélt,
Hány az óra,
Koporsók precíz mestere megmért
Colstokolva.

Azután, hogy múlnak az évek,
lecsitultomat vélte utókor,
s megszoborta megint alakom.
Tömegeitek a térre a népek,
dalolt nékik a magnetofonból
ünnepélyesen hangszalagom.

Megafonkoszorúk hada fákon
sürgönydrótokon éteri sürgés,
szakadozhat a csönd, mi takart.
Magas technika szűri a hangom,
hogy a káromkodás meg a börgés
legyen sldgeres, mennyei dal.

Dideregtem az ősi lepelben:
- Igy van aztán!
De süket fiiletekbe üvöltve,
mint a kasztrált!

Le a leplet - hát ez vagyok nektek,
elenyészve?
Maradékomon mégse remegtek?
ez a mérce?

A parancsnoknak szobra a példa,
Meginogtam, hogy dongjon a márvány,
Ahogy hajdan a szörnyű halott.
Menekült a tömeg iszonyodva,
Ahogy lépkedek által a járdán,
S hasadoznak a kődarabok.

El is estem, de fájva, de pőrén,
kirángatva magam a cementből,
habár tudva, hogy vázam acél.
Megafonszavam zengte a törvényt
akkor is, akkor is odafentről:
ne riadjatok - élek azért!