A határtól alattunk, hogy hátraforog -
A Földről ez a terv volt.
De parancsnokunk pörgeti vissza konok
Csizmatalppal az ősi Uraitól.

Kapunk végre parancsot, hogy indul a had,
Se falatnyi, se föld talpalatnyi.
De mi emlékszünk arra, hogy végül a nap
Keleten akar ám lenyugodni.

Megkíméli a Földet a csizma,
Hogy virulna még mind a virág,
Csupán innen is hajtaná vissza:
Csak odább! Csak odább!

De keletről is kazlakat hord ide szél,
Összebújva juhnyájak,
Földünk tengelyét görbítjük újra azért,
Hogy legyen új iránya csapásnak.

Ne riadj, hogyha máshol az alkonyatok!
Végítélet - mesék öregeknek.
Megforgatni a Földet is, bár csikorog,
Hadaink a havon dübörögnek.

Megöleljük, mihez odaérünk,
Legyen bucka vagy ág, vagy a nád.
És a földgolyót görgeti térdünk -
Csak odább! Csak odább!

Fölemelt kezeket egyre csak kutatok,
Hiszen így kiraboltak.
Aki él, annak is csak egy jog adatott:
Fedezékeink tegnapi holtak.

Ez az ostoba ólom is azt sziszegi:
Mindegy, hogy mikor, hátból vagy szemből.
A lőrésre magát ráveti valaki,
És e percbe a Föld belerendül.

Fagyott lábnyomaim odahagytam,
Holtakért se mormolva imát.
Könyökömmel a Földet így hajtom -
De tovább! De tovább!

Van, ki bátran kiáll, aztán vérbe remeg,
A golyó kikereste.
De Nyugatra, Nyugatra kúszik a sereg,
Hogy a nap följöjjön Napkeletre.

Köpenyünk csupa sár, bűzzel fojt a mocsár,
Lerohadhat az emberek bőre.
De útjára a nap végre visszatalál,
Mert Nyugatra törünk mi előre.

Isszuk harmatborát esküvőknek,
Kit is bánt, hol a kéz, hol a láb!
Húzza-vonja fogunk még a Földet -
De tovább! De tovább!