Sírhatnék, bennem volt hiba,
volt rá okom,
más kerékvágás, amibe
mentem bohón:

én választottam célirányt,
hogy átjutok;
de bánom már, azért kivált,
mert kátyú fog.

A keréknyom maga a lét,
csak mélyítette sok kerék.

Kik építették, azokra, mint
sárfröccsek zúdulnak átkaim:
ragozgatom, akár egy rossz diák:
az anya, az anyám, azanyád...

De ember miért pánikol -
tehát: magam
tűrhető körülmény ahol
még adva van:

nem szoríthat le senkisem
prosztó-bután,
ám - parancsoljon, istenem -
csak ön után!

Van itt minden: kaja, pia -
a világ legjobb kátyúja.

Tüstént magam megvigasztalom,
nem én jöttem csak e keréknyomon.
Törvényszerű: mind így jár,
aki vonalat akar betartani.

De ordítgat már valaki:
„Rossebbe is!"
a kátyúkat így zaklatni -
nem épp derűs!

A vita hevében leég
lelki szelep,
s alátét - ámde a kerék
helyben pereg.

S míg benne átszállt a huzat -
síkosabb lett a kátyuzat.

Addig pörgött az eszeveszett,
míg árokban nyoma is veszett.
Nincsen is baj vele, cimborák -
kiesett, már nem zavar tovább-

De önindítóm is beszart
a dicskörön:
ráng a tragacs, lám eddig tart
a káröröm.

Meg kéne tolni valahogy -
de nincs erőm,
s hiába várnék arra, hogy
valaki jön.

Nincs segítség, semmi remény:
más keréknyomba mentem én.

Balhézni sárral, szóval, minek?
Még a kátyúk is idegenek!
Csak mélyítem tovább azokat -
elzárva az egy reményutat.

Kivert a víz kivől-belól -
de csontomig.
Ám deszkákat láttam elől
az új nyomig.

Lám, a tavaszi patakok
kis vize fut -
kerékvágások szabadok,
már van kiút.

Fröccsenne sár, gázt adhatok,
jöhetnek új keréknyomok!

Hé, és ti, kik lemaradtatok!
Nektek tán példát is adhatok:
van az enyém, - s annyit mondhatok:
legyen saját keréknyomotok!