Nyikolaj Szkomorohovnak és lezuhant barátjának
Á háború végtől - végig én hazavágytam
- néha tüzbe is jöttem - de tettem dolgomat;
ő sietősre vette - hirtelen belefáradt,
a harcunk túl korán befejezve - mindössze ha két év alatt.

Tavaszunk - negyvenhárom,
hogy nincs már szívdobogás.
Harcok előtti álmom,
az a más ő - a más.

Küszködöm légszomjakkal,
lelkem is kimerült.
Jobb volt nálam, de sokkal -
S csak nekem sikerült.

Nem éltem kiskirályként, nem hitt Isten teára,
hátországba se bújtam s sors szoknyája mögé,
de hallgatag asszonyok szemében kételyt láttam:
Ha te ottmaradsz, majd ez az ára, S a miénk talán hazatér.

Vádja könnyes szemüknek
énnekem nem talány,
habár nekem sem ünnep
ez a kínos: talán.

Motyognám mindig félve:
„Bocsánat mindenért -
véletlen visszatértem, megjöttem, nem érdem -
Ő meg haza sem ért."

Motorzúgáson át is az égő repülőben
„Te túléled! Sikerül!" Ezt üzente nekem.
Isten édeni kertje mellett elröpülőben,
néki kissé magasabbra is tellett, én földet értem hirtelen.

A beton is csak ridegre
vette az esetet.
Hason csúszott a gép -
de mégis megérkezett.

Elaludt - s nem lesz ébren.
Volt dala - de kihűlt.
Én pedig visszatértem, -
neki - nem sikerült.

Sokak vannak, akiknek szemében örök bűnöm,
amiért tisztelet jár nekik is, mint nekem -
hogy hazaröpültünk mi legvégül is e földön -
de emlék és lelkiismeret kínoz, akiben, kiben még terem.

Valaki ceruzája
mérte ki fukaron:
rövid felszállópálya
életünk - e beton.

Volt ki összetört értem,
és elröpült tova.
Csak hát - én földet értem,
Ez a kín most micsoda...