Vagyim Tumanovnak
Őrült volt a szökés,
pimasznál ostobább.
Nincs sötét, nincs köd,
és csak innét el tovább.

Elkezdtünk futni ketten -
leütve őrt - való.
Nem is hitték kezdetben:
derékig ért a hó.

Rendben hiányt azonnal észrevenni,
s fölüvöltött a vén szirénahang.
Az őrtorony elkezdett ébredezni,
s ólomesővel nyomunkba rohant.

A hóban is haránt
figyeltek fegyverek,
és uszultak reánk
az éhes vérebek.

Ólom - kilenc gramm vérszomj:
szűk neki cső amott.
Úgy vergődtünk a célzón,
mint karóbahuzott.

Partig eljutni - így volt a tervben,
de őrtoronyból - föntről - csak humor.
Lövészeknek a táncunk - célkereszten,
egyszerű tréfa, csak nekünk komor.

Most néztem már kivel
keltem útra tehát;
mert hitel - kire van
reszkírozni halált.

De késői: átlyuggatta golyózápor
keresztül-kasul - s nem volt maradék.
Én csak rohantam, választ várva mástól,
hogy eljuttat-e célunkig az ég.

Fordulnék: Most minek
maradsz le, cimbora?
De ő már holthideg,
és szétfolyt az agya.

Megtelek félelemmel,
és rámizzad a fagy.
Oly kegyetlen e fegyver,
mint harcban hogyha vagy.

Kövekbe akaszkodni hátha könnyebb
(mert kutyák hogyha jönnek - ne szaladj)!
Vérebek aztán fölnyalták a földet,
s elszéledtek, hogy elfogyott az agy.

Fölálltam reszketeg,
de káromkodva is;
látva, hogy smasszerek
hada vár vissza is.

Disznó - a hullát rúgják -
nincs hasznod, tudhatod!
Szököttért fél rubel jár -
de mit ér egy halott?

 
 
 
 

Majd vonultunk a sor előtt, mint példa,
s a fó’nökségig - lerázva havat -
tovább, én mint a félrubelnyi préda,
az ő nyakukra érdem is akadt.

Szitkozódtam előbb,
azután már dehogy:
kétszer vertek meg ők,
mint én át az osztagot.

Ijeszthet másvilággal:
hol korbács, hol a bot.
Fölmosnak - itt a lábam,
lemosnak - ott vagyok.

 
 
 
 

Gőgömet feledve, s azt is látva,
ahogy petákért nyalnak gőgösek -
sebeim nyalni várt a nyalánkzárka,
s hol nem nyaltam, maradtak még hegek.

Hibáztunk - a folyó
mentiben könnyedebb,
nem láthat a bakó,
és nem mar szét az eb.

Mesénk véget ért:
talált a vad - vadászt.
Félarcú szökevényt
fegyver el nem hibáz.

...Éjjel csövek is erről nyöszörögnek,
rozsdás csapoknak hallik sikolya.
Hogy kell só, kell só a sajgó sebeknek,
ne feledjenek el majd fájni - soha.