Sorsom az, hogy védjek egy örök ideát,
rekedt vitákban (míg eljön a némaság),
érvek, ellenérvek - de te csak tépd a szád:
hogy ez - nem az, de az sem ez - és így tovább.
Védni kufárhadaktól magunk Jézusát,
hogy a keresztfáról is le ne hazudnak.
Háromszáz évekig hordtunk tatár igát -
három század kínját, és tűrtük nyomorát.
Ezért kell idézni az Iván Kalifát,
százak közül egyet, ki százzal szembeszállt,
békeévek s lázongások új korszakát,
pugacsovi idők tüzet és vérszagát...
Míg nem értnek elsőre - a lényegre hát,
eltréfálom bolondként az idők szavát...
De hiába védek itt ennyi ideát -
minden hiábavaló - ami ideát...

Futás közben hogy innám ki poharamat,
De ha kilöttyentem, az már más feladat,
mert csak az ellenséges pofákba szabad.
Nem hazudók, s nem adom föl céljaimat.
Síkos, forgó korongon állsz - ez önmagád -
dülöngélve is őrizd egyensúlyodat.
Nem törhetem el így a végső poharat,
kivárom, míg jön egy kedvező pillanat
átadni s feledni csúszós korongomat,
aztán vaksötétben, a csönd leple alatt
meglépni és átverni naiv társamat:
kiissza-e, tudnom minek - ez rá maradt...
Koronghagyta népekkel új éltünk fakad.
Ám arról a pohárról őrzöm titkomat:
nem osztom meg, hátha még olyan is akad,
fecsegésekért ki át is vágja torkomat.

Ertetek - értitek? - pusztítom magamat;
gyerekek, lehet, hogy még bárki befogad:
gyertyát gyújt, becsülve az idegszálakat,
melyeket szaggatok - s rekedt maníromat.
ígérjenek habár arany brokátokat,
vagy büntetésül züllést, okádékokat -
nem fojtom el soha, mi belőlem fakad,
nem alkuszom, mert csupán így vagyok szabad.
Berúgok inkább, és üvöltök, mint a vad:
mit éjjel leskríboltam, bármi soromat
eltiprom, elégetem minden dalomat -
könnyű porként lebegnem fényben nem divat...

De hogyha ki kell innom sorsom poharát,
s dalaimnak létem érdesebb hangot ad -
holtomban is kimondom ezt az ideát:
nem hiábavalóság minden ideát.