Sorsom az, hogy védjek egy örök ideát, rekedt vitákban (míg eljön a némaság), érvek, ellenérvek - de te csak tépd a szád: hogy ez - nem az, de az sem ez - és így tovább. Védni kufárhadaktól magunk Jézusát, hogy a keresztfáról is le ne hazudnak. Háromszáz évekig hordtunk tatár igát - három század kínját, és tűrtük nyomorát. Ezért kell idézni az Iván Kalifát, százak közül egyet, ki százzal szembeszállt, békeévek s lázongások új korszakát, pugacsovi idők tüzet és vérszagát... Míg nem értnek elsőre - a lényegre hát, eltréfálom bolondként az idők szavát... De hiába védek itt ennyi ideát - minden hiábavaló - ami ideát... Futás közben hogy innám ki poharamat, De ha kilöttyentem, az már más feladat, mert csak az ellenséges pofákba szabad. Nem hazudók, s nem adom föl céljaimat. Síkos, forgó korongon állsz - ez önmagád - dülöngélve is őrizd egyensúlyodat. Nem törhetem el így a végső poharat, kivárom, míg jön egy kedvező pillanat átadni s feledni csúszós korongomat, aztán vaksötétben, a csönd leple alatt meglépni és átverni naiv társamat: kiissza-e, tudnom minek - ez rá maradt... Koronghagyta népekkel új éltünk fakad. Ám arról a pohárról őrzöm titkomat: nem osztom meg, hátha még olyan is akad, fecsegésekért ki át is vágja torkomat. Ertetek - értitek? - pusztítom magamat; gyerekek, lehet, hogy még bárki befogad: gyertyát gyújt, becsülve az idegszálakat, melyeket szaggatok - s rekedt maníromat. ígérjenek habár arany brokátokat, vagy büntetésül züllést, okádékokat - nem fojtom el soha, mi belőlem fakad, nem alkuszom, mert csupán így vagyok szabad. Berúgok inkább, és üvöltök, mint a vad: mit éjjel leskríboltam, bármi soromat eltiprom, elégetem minden dalomat - könnyű porként lebegnem fényben nem divat... De hogyha ki kell innom sorsom poharát, s dalaimnak létem érdesebb hangot ad - holtomban is kimondom ezt az ideát: nem hiábavalóság minden ideát.
© Veress Miklós. Fordította, 2008