Félreverve hangzó,
Vagy ünnep-harangszó,
Vagy a pestises idő
sikong!
Elnyomva a lantot
Bejár földet, partot -
Meglehet, harangozónk
bolond!

Gyászmenet lódul a bronzszavú hangon,
Nővérek, fivérek belseje borzong,
Megsunyunk, pestis,
a lábad előtt,
Férjen a gyász, meg a harcos az úton.

Nem bolond, ki húzza,
Félreverve, nyúzva:
Ily ütemre lép felénk
a sors.
Már torsa sötétlik,
Ott, hol földön végig
Sorvadt a csizma alatt
a rozs.

Egy a vég, te gazdag és te nincstelen:
Boncnokok között halálunk szenvtelen.
Esélyünk egy
a háborúban.
- Bár, Ki Ázsiában élt, nyugalmasabb tetem.

Nincs ruhája, zöldje,
Még vajon a Föld-e?
Tűz hevíti át bolygó-
anyánk!
És ha hűl is végre,
Puszta lesz, kiégve,
Újrakezdeni - ez vár
miránk.

Poklokból így hívogat kikiáltód,
Füst-hamu ünnepen járjad a táncot
Egyszemű küklopsszal, most, amíg járhadd,
Míg ama vízözön földre nem árad.

Mindez nem is álom,
Érzem, e határon
Füstök bűze mindent
eltakar.
Pusztaságba őrült
Harangozó őszült:
Kongott feje, mint a
vészharang.

Húzd, aluszékonyakért te harangozz,
Tudják csak meg szeretők, mit e hang hoz,
Hogy nem ünnepelnek itt a szerettek,
Csak ők, kik holtak, vagy meg sem születtek.