Félreverve hangzó, Vagy ünnep-harangszó, Vagy a pestises idő sikong! Elnyomva a lantot Bejár földet, partot - Meglehet, harangozónk bolond! Gyászmenet lódul a bronzszavú hangon, Nővérek, fivérek belseje borzong, Megsunyunk, pestis, a lábad előtt, Férjen a gyász, meg a harcos az úton. Nem bolond, ki húzza, Félreverve, nyúzva: Ily ütemre lép felénk a sors. Már torsa sötétlik, Ott, hol földön végig Sorvadt a csizma alatt a rozs. Egy a vég, te gazdag és te nincstelen: Boncnokok között halálunk szenvtelen. Esélyünk egy a háborúban. - Bár, Ki Ázsiában élt, nyugalmasabb tetem. Nincs ruhája, zöldje, Még vajon a Föld-e? Tűz hevíti át bolygó- anyánk! És ha hűl is végre, Puszta lesz, kiégve, Újrakezdeni - ez vár miránk. Poklokból így hívogat kikiáltód, Füst-hamu ünnepen járjad a táncot Egyszemű küklopsszal, most, amíg járhadd, Míg ama vízözön földre nem árad. Mindez nem is álom, Érzem, e határon Füstök bűze mindent eltakar. Pusztaságba őrült Harangozó őszült: Kongott feje, mint a vészharang. Húzd, aluszékonyakért te harangozz, Tudják csak meg szeretők, mit e hang hoz, Hogy nem ünnepelnek itt a szerettek, Csak ők, kik holtak, vagy meg sem születtek.
© Veress Miklós. Fordította, 2005