Fordul az év és fordul száz és fordul ezer,
Tél fagyától, hó-arcától minden délre száll...
E madarak mért húznak a zord Északra fel.
Mikor várja őket lent a forróövi táj?

Dicsőséget nem ismernek, hirt s jutalmat sem...
S lám, a gyönge szárnyak alatt kásás már a jég -
Csöpp szivük bár zakatol még félelmetesen,
Élnek, győztek, célba értek s ez nekik elég!

Mért nem éldegéltünk s mért nem aludtunk nagyot?
Mi űzött a vészes útra hullámokon át?
Mert nem láttuk még idáig azt a csillagot,
Ritka fény az - olcsó pénzen nem adja magát!

Csend. Az égen a sirályok fent villámlanak...
Etetjük őket semmivel üres tenyérből.
De nekünk a szóért, mi a torkunkon akadt
hang lesz a jutalmunk, ami mégis előtör!

Álmunk fehér, ó mily régen és csakis fehér -
A hó minden árnyalata végleg elveszett.
Megvakultunk, már a sötét a szivünkig ér,
Meggyógyulunk, hogyha látunk olvadt földeket!

Torkunk görcsben néma szót szül, csöndet formál szánk,
Hirünk tűnik mint az árnyék, nincs omlékonyabb.
Dijunk, amiért megéltük ezt az éjszakát,
Fennen ragyog: sérthetetlen Örök Sarki Nap!

Ó Észak! Te tiszta szándék! Remény! Végtelen!
Hó itt nem latyak, élet nem bárgyú, locsogó.
Holló nem vág szemünk felé, mert itt nem terem,
Mert itt nem jár bűzös csőrrel semmilyen holló!

És ki nem hitt dög-igékben, büz-jóslatokban
S nem dőlt hóba megpihenni csukott lélekkel,
S kiben a sziv a magánnyal már együtt dobban,
Jutalma ez: más szivekkel találkozni kell.