A nagy özönvíz után, amikor
A tenger a partok mögé visszatért,
A hátráló áradat habjai közül
A Szerelem csendben földre szállt.
Egy időre szétolvadt a térben,
És elidőzött a végtelenségben.

Néhány különc - vannak még ilyenek -
Teljes mellel szívja be ezt a bódító elegyet,
Nem várnak sem jutalmat, sem büntetést, -
És amikor már azt hiszik, hogy ezt szabadon tehetik,
Egy napon, nagy hirtelen megértik,
Ugyanúgy zihálnak, mint mások is.

De tudnod kell: Az érzés, mint a hajó,
Hosszan lebeg, míg fel nem ismered,
Hogy a ˝Szeretni˝ ugyanaz,
Mint ˝Lélegezni˝ és ˝Létezni˝.

Lesz még sok kétség, s bolyongás:
Hisz a Szerelem földje hatalmas föld!
Lovagjait - próbatétel gyanánt -
Egyre szigorúbb mércével méri majd,
Közéjük áll, szétválaszt,
Elveszi nyugalmuk, és álmukat...

De visszatéríteni az őrülteket nem lehet -
Már fizetni is hajlandók:
Bármi árat -életüket kockáztatva is- megadnak,
Hogy megőrizzék, és ne engedjék széttépni
Azt a láthatatlan varázsszálat,
Amit a szerelem feszített közéjük.

A friss szél megrészegítette fejük,
Megrogytak térdeik, halálukból támadtak fel, -
Mert ha nem szerettél -
Sem nem éltél, sem nem lélegeztél!

Sokat örökre megfojtott a szerelem,
Bárhogy hívod, el nem érheted őket,
Számlájukon rémhír és üres beszéd,
De ez a számla vérbe áztatott.
Mi azonban gyertyát gyújtunk azokért, akik
Meghaltak az ismeretlen szerelemért...

Lelkük virágok közt kószál majd,
Hangjuk egy ritmusba olvad, s
Az öröklétet együtt lélegzik be majd,
Találkoznak, és - egy mély sóhaj után-
Valahol, egy törékeny folyótorkolatnál
Átkelnek az univerzum keskeny hídján.

A szerelmeseknek nászágyat vetek-
Énekeljenek csak ébren és álmukban is!
Lélegzek, hát Szeretek!
Szeretek, hát Létezek!