Itt reszket az ág súlyosan, megadón, Itt fúrj zokog: őrjít e ketrec. Élsz hát e mohás, babonás vadonon, S innen sohasem menekedhetsz. Kavaroghat a zelnice, mint a ruhánk, S zuboghat az orgona ága, Menekítelek én, hazavár palotánk, Odahallik a Pán furulyája. Elrejt a világod, ez égi varázs Tőlem ezer évre s a fénytől, És azt hiszed, nincs sehol oly ragyogás, Mint ágairól tefeléd dől! Lehet ám a levél sose-harmat akár, S veszekedhet a hold is az éggel, Menekítelek én, a toronyszoba vár: Óceánra tekinthetsz széjjel. Hát mely napon, oh melyik óra oson, Hogy lépsz ide félve elébem, Én majd odaviszlek a két karomon, Hol titkos a léted, a létem. Ha te úgy akarod, derül ott a sötét, S akadályokon át tovaloplak, Akarom, velem éld lugasom gyönyörét, Ha a vár s a toronyszoba foglalt.
© Mártonfi Attila. Fordította, 1997