Itt reszket az ág súlyosan, megadón,
Itt fúrj zokog: őrjít e ketrec.
Élsz hát e mohás, babonás vadonon,
S innen sohasem menekedhetsz.

Kavaroghat a zelnice, mint a ruhánk,
S zuboghat az orgona ága,
Menekítelek én, hazavár palotánk,
Odahallik a Pán furulyája.

Elrejt a világod, ez égi varázs
Tőlem ezer évre s a fénytől,
És azt hiszed, nincs sehol oly ragyogás,
Mint ágairól tefeléd dől!

Lehet ám a levél sose-harmat akár,
S veszekedhet a hold is az éggel,
Menekítelek én, a toronyszoba vár:
Óceánra tekinthetsz széjjel.

Hát mely napon, oh melyik óra oson,
Hogy lépsz ide félve elébem,
Én majd odaviszlek a két karomon,
Hol titkos a léted, a létem.

Ha te úgy akarod, derül ott a sötét,
S akadályokon át tovaloplak,
Akarom, velem éld lugasom gyönyörét,
Ha a vár s a toronyszoba foglalt.