Ez a ma éjszaka őrület nekem.
Éjjel még annál is többet írok.
A telefont magam mellé veszem,
tárcsázni még valahogy bírok.

Kisasszony, jó estét, hogy szólíthatom?
A hetvenkettes vár, lélegzetet visszafojt.
Nem veszik fel? Lehetetlen! Még, hogy nincsen otthon!
- Na most, vonalban, kapcsolom... Szia, én vagyok.

Ez a ma éjszaka őrület nekem.
Nem alszom, üvöltözök, hogy mire várnak?
Mióta van, hogy a szeretteim
nekem zsetononként, hitelbe járnak?

Kisasszony, figyeljen! Itt a hetvenkettes!
Az órám megállt, és várni nem bírok!
A pokolba, hogy túlterheltek? holnap utazom!
- Na most, vonalban, kapcsolom... Szia, én vagyok.

A telefonkönyv egy triptichon nekem.
A telefon, mintha ikon lenne.
A telefonos kisasszony a Madonna,
a távolságot egy percre ím megszüntette.

Kisasszony, kedves! Kérem, tartsa még!
Az oltárról le ne lépjen, maradjon ott!
A legfontosabb, először is, értse meg,
- Na most vonalban, kapcsolom... Szia, én vagyok.

Tessék? megint zavar van a vonalban?
Tessék? nem értem, a cellával a relét?
Na mindegy, rendben, megvárom.
Minden nap újra meg újra nulla hét.

 
 
 
 

 
 
 
 

Nulláról kezdem, jó napot!
Ismételje kérem. Nem bírok várni, megfulladok!
Igen, engem. Persze, én magam. Igen, otthon.
- Kapcsolom, lehet beszélni... Szia, én vagyok.