Amit a versem elmondhat, kevés -
Mindenre nincs is felhatalmazásom...
Fogantam én, ahogy kell, bűnben és
Vértől, lucsoktól szennyes nászi ágyon.

Jól tudtam én, ha elrugaszkodom
S feljebb jutok - a létem lenne zordabb.
Kész voltam várni hát, amíg jogom,
A vérszerinti, ültet fel a trónra.

Jól tudtam én, hogy mindent megkapok,
Nem vesztek, így a nyereség se csábít.
Akikkel kardot koptattam s padot,
Szolgáltak engem, mint a trónt apáik.

Azt hittem, bármit elfecseghetek,
Csak szórtam könnyedén a szót a szélbe.
S a grófi, hercegi sihederek
Hallgattak rám, mint banda a vezérre.

Halálra rémítettünk minden őrt,
Akár a himlő, terjedtünk a korban.
Késhegyről ettem húst, s alig betört,
Jóvérű paripákon lovagoltam.

“Uralkodj!” - ezt mondják majd énnekem,
E billoggal jelölt meg születésem.
S éltem, lovak szagától részegen,
Aztán a könyv ejtett rabul egészen.

A szám mosolygott, ám szemem hideg,
Gonosz tüzekkel villogott gyakorta,
Titkolni tudtam, hisz bolond nevelt.
“Szegény Yorick!” Már visszatért a porba.

Előjogon, kitüntetéseken
Nem osztozkodtam, préda sose kellett:
Az elhullót megszántam hirtelen...
És megkerültem lovammal a berket.

Meggyűlöltem kopót, szilaj lovat,
A hajsza minden izgalmát feledtem.
Elengedtem a megsebzett vadat,
S a hajtókat korbáccsal összevertem.

Láttam, hogy válnak vad játékaink
Kicsapongássá, botránnyá naponta.
Titokban, éjszaka, a nappali
Sok disznóságot arcomról lemostam.

Naponta érve, lettem ostobább,
Papolt az intrika - fülem bedugtam.
Kortársaim s a kor zűrzavarát
Meggyűlöltem. S a könyveimbe bújtam.

Tudásra éhes elmém, mint a pók,
Zsákmánya minden: mozgó, mozdulatlan.
De mire jók a szép gondolatok,
Hol mindenütt otromba cáfolat van.

Barátaimmal megszakadt a szál,
Letértem Ariadné fonaláról.
“Lenni - nem lenni?” - töprengtem, habár
E dilemma megoldódik magától.

Örökké reng a kínok tengere,
Nyilazhatunk belé - kölest szitába,
E cifra kérdés-ocsúból pereg
A felelet fény-magja tán világra.

Meghallva az atyai szózatot,
Mentem, szavában kétely nélkül bízva.
Emeltek a nehéz gondolatok,
De testi szárnyam lehúzott a sírba.

A kor ötvözete, ami vagyok,
Épp hogy kihűlt csak, szét is hullott nyomban.
Vért ontottam, mint mások. S mint azok,
Nem tudtam megfékezni bosszúszomjam.

Bukásom lett a fölemelkedés.
Ofélia! A rothadási gyűlöltem.
De eggyé tett azokkal az ölés,
Akikkel együtt fekszem most a földben.

Én, Hamlet, aki az erőszakot
Utáltam, a dán koronára köptem.
De ők úgy látták - akartam a trónt,
S a trónért vetélytársamat megöltem.

A zseni-szó, akár a lázbeszéd.
Alig születtünk, megles már halálunk.
Van fondorlatos válaszunk elég,
De hozzáillő kérdést nem találunk.