Amit a versem elmondhat, kevés - Mindenre nincs is felhatalmazásom... Fogantam én, ahogy kell, bűnben és Vértől, lucsoktól szennyes nászi ágyon. Jól tudtam én, ha elrugaszkodom S feljebb jutok - a létem lenne zordabb. Kész voltam várni hát, amíg jogom, A vérszerinti, ültet fel a trónra. Jól tudtam én, hogy mindent megkapok, Nem vesztek, így a nyereség se csábít. Akikkel kardot koptattam s padot, Szolgáltak engem, mint a trónt apáik. Azt hittem, bármit elfecseghetek, Csak szórtam könnyedén a szót a szélbe. S a grófi, hercegi sihederek Hallgattak rám, mint banda a vezérre. Halálra rémítettünk minden őrt, Akár a himlő, terjedtünk a korban. Késhegyről ettem húst, s alig betört, Jóvérű paripákon lovagoltam. “Uralkodj!” - ezt mondják majd énnekem, E billoggal jelölt meg születésem. S éltem, lovak szagától részegen, Aztán a könyv ejtett rabul egészen. A szám mosolygott, ám szemem hideg, Gonosz tüzekkel villogott gyakorta, Titkolni tudtam, hisz bolond nevelt. “Szegény Yorick!” Már visszatért a porba. Előjogon, kitüntetéseken Nem osztozkodtam, préda sose kellett: Az elhullót megszántam hirtelen... És megkerültem lovammal a berket. Meggyűlöltem kopót, szilaj lovat, A hajsza minden izgalmát feledtem. Elengedtem a megsebzett vadat, S a hajtókat korbáccsal összevertem. Láttam, hogy válnak vad játékaink Kicsapongássá, botránnyá naponta. Titokban, éjszaka, a nappali Sok disznóságot arcomról lemostam. Naponta érve, lettem ostobább, Papolt az intrika - fülem bedugtam. Kortársaim s a kor zűrzavarát Meggyűlöltem. S a könyveimbe bújtam. Tudásra éhes elmém, mint a pók, Zsákmánya minden: mozgó, mozdulatlan. De mire jók a szép gondolatok, Hol mindenütt otromba cáfolat van. Barátaimmal megszakadt a szál, Letértem Ariadné fonaláról. “Lenni - nem lenni?” - töprengtem, habár E dilemma megoldódik magától. Örökké reng a kínok tengere, Nyilazhatunk belé - kölest szitába, E cifra kérdés-ocsúból pereg A felelet fény-magja tán világra. Meghallva az atyai szózatot, Mentem, szavában kétely nélkül bízva. Emeltek a nehéz gondolatok, De testi szárnyam lehúzott a sírba. A kor ötvözete, ami vagyok, Épp hogy kihűlt csak, szét is hullott nyomban. Vért ontottam, mint mások. S mint azok, Nem tudtam megfékezni bosszúszomjam. Bukásom lett a fölemelkedés. Ofélia! A rothadási gyűlöltem. De eggyé tett azokkal az ölés, Akikkel együtt fekszem most a földben. Én, Hamlet, aki az erőszakot Utáltam, a dán koronára köptem. De ők úgy látták - akartam a trónt, S a trónért vetélytársamat megöltem. A zseni-szó, akár a lázbeszéd. Alig születtünk, megles már halálunk. Van fondorlatos válaszunk elég, De hozzáillő kérdést nem találunk.
© Baka István. Fordította, 1988
© Kozma Krisztián. Elmondja, 2016