A gyümölcs be sem ért, de ilyet keresett,
Jól megrázta a fát - a gyümölcs leesett.
Arról szól ez a dal, ki dalolni se mert,
Nem is tudta szegény, hogy a hangja remek.

Volt a sorssal elég baja és borúja,
S rosszul állt gyakorta a szénája is.
S hiába feszült a gitárja húrja,
Megesett, hogy akkordja hamis.

Megpendítette bár a „dó”-t,
Dalolta is, de nem jutott

A végire a tört akkord, akkord,
S nem is hallgatták lelkesen.
Az eb csaholt, és macska volt
Egérlesen, egérlesen.

Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Tréfált - de csak papjancsi-mód,
Hiába volt az óbora,
Ha abba nyelvet sem dugott.

Lehet ő vita-kedvű, morózus,
De vitázni nem is sietett, sietett,
Ahogy izzad a bőre, a porózus,
Az ezernyi likacsból lelke csepeg.

Párbajozni kiállt, de csak épp hogy, alig,
Belefogva is épp hogy, alig valahogy,
Csak elnézte a páston épp a döfést,
De a vég egyelőre nyitott...

Azt hitte, mindent megtud ott,
De végire csak nem jutott,

Nem tárult sem talány, sem ok, sem ok,
Nem ért a dolgok mélyes-mélyire,
S nem tudta azt, ki titkon álma volt,
Szeretni se, szeretni se, szeretni se.

Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Habár loholt, sehol se volt,
Dolognak nem lehet ura,
Ki köt csupán, de meg nem old.

Igazán ki is ő? - csak szolga, szolga,
Szerelemrab, ez ám a való, való.
Mire írta a verset? - hóra, hóra,
No de, sajnos, elolvad a hó, a hó.

De jutott ama napra a hóból elég,
Szabadon lebegett puha szárnyaival,
Kavarogtak a szélben a pelyhei még,
S ő elkapta az ajkaival.

De szerelméhez nem jutott,
Ezüst szekéren nem futott,

Csak elszökött és elmaradt,
El nem repült, nem vágtatott, nem vágtatott,
És csillagképe, a Bika,
Nyalta a hideg Tejutat.

Fura, ugye, nagyon fura, fura,
Ha röpke pillanat se jut,
Láncszem, mely nem zárul soha,
S a félig-út, a félig-út, a félig-út.

Fura, ugye, nagyon fura.
Akárcsak én, nevessetek...
Ló megbotolt, madár lehullt -
Ki vétke ez? Ki vétke ez? Ki vétkezett?