Sietve szájukhoz emelték
Vízzel megtöltött markukat -
Sietve ittak, ahogy éltek:
Egy éltet harminc év alatt.

Tisztelték azt, aki a földre
Golyó-, tőrsebzetten esik,
S magával ránt a sírgödörbe
Két-három ellenséget is.

Amíg a fegyver el nem vásott,
Nyeregből, térdről - egyre lőtt,
Nem fogtak el crnagorácot,
Nem görnyedt ellenség előtt.

Szerettek volna ők is élni
Száz évig - még tovább, ahol
Hegyormok az eget elérik,
S a mélyben tenger habja forr.

Az élő vízből egy marokba
Hatszázezrednyi rész jutott...
De harminc év több Crna Gora
Földjén, mint máshol századok.

Az asszonyok vízzel toroztak,
A fiút óvták a hegyek,
Míg el nem ért a férfikorba,
S kezébe fegyvert vehetett.

Itt még a gyász is hangtalan volt,
Kioltották a tűzhelyet,
S némán sírtak az asszonyok, hogy
Az ellenség ne hallja meg.

Úgy feketéll a nő a gyászban,
Akár felszántott mező, -
S magát hamvasztva állt kopáran
És feketén a hegytető.

Nem égett hasztalan e máglya,
A bosszúláng vetett lobot!
Bérc, ember mártír-tűzhalála
A lázadásra jelt adott!

Ötszáz év - Isten büntetése,
Apákat bosszuló fiúk,
Bércek, szívek örökkön égtek,
Kihunyt egy, másik lángra gyúlt.

Jöhettek új meg új királyok,
Harcban elesni becsben állt...
Lenézték a crnagorácok,
Ki tengett - harmincnál tovább.

Kevés volt egyszer megszületnem -
Elég két élet volna tán!
”, bár Crna Gora lehetne
A második szülőhazám.