Fekete emberem, de szürke öltöny rajta.
Volt miniszter, házmester, tiszt is végül -
Mint pukkancs klaun, a maszkját váltogatja,
És lelkembe vág, hirtelen, ok nélkül.

Mind mosolyogva fosztottak meg szárnyaimtól,
Rekedt hangom halál hörgése lett,
Megbénultam a fájdalomtól-kíntól,
Rebegtem: „Örülj, hogy van benned lehelet."

Babonás voltam, előjeleket kerestem,
Hogy biztosan elmúlik, tűrjél, te szamár.
A dolgozószobákba hívatlan beestem,
És fogadkoztam: „Soha, soha már."

Sok hisztérika ím kikelt magából:
„Párizsba szaladgál, mint mi Tyjumeny fele,
Ideje már kidobni őt Oroszországból!
Nem látja, főnökség, már régen ideje."

Suttogják, mesés a nyaralóm s fizetésem,
Hogy pelyva pénzem éjszaka verem.
Mind odaadom, csak vegyék örökbe, kérem
Háromszobás-konyhás lakhelyem.

És jótanáccsal mind bizony ellátott
Vállon veregetve, jó magas ívben
- a híres poéták, a jóbarátok
„kiált-kárált" - mért faragom én így a rímem.

És megpattant bennem a tűrés húrja,
A halállal tegező viszonyba kerültem,
Fejem fölött kering újra meg újra,
Csak rekedt hangommal eddig elűztem.

Ítélet alól kegyelmet nem kértem.
Ha hívnak, kérdésre megfelelek.
Másodpercre az életem kimértem,
Jól-rosszul, -de vittem a terheket.

De tudom, mi a szent és mi az álnok,
Ebben én régtől fogva eligazodok,
De egy az utam. Egy csupán csak, srácok,
Választás - hál’ Isten - nekem nem adatott.