A bágyadás csontokban kúszik, mint a gyík,
A szív, s a józan ész már nem viaskodik.
Már a száguldás, a sebesség se részegít,
S kanyartól sem hűl vérem zsigerig.

Torkon már nem ragad a szerelem,
Nem feszül ajzva - bár tépjed - az idegem.
Mint szárítókötél, idegem fönt remeg,
Nem izgat már - ki kit - én őt, avagy ő engemet.

Lovamról -
lökjél meg -
leesem,
Csak a „nem",
csak a „sem" -
ezt nekem!

Forrásvíz nem hűt le már fogat,
A dolgokat, embereket nem kergetem,
Íjhúrom már nem feszül, elrohadt,
Nyilam törött - mindet tűzbe teszem.

Nem feszülök, nem futok - ennyi az egész,
Már a támadás, verekvés sem igéz.
Vadócokat nem szeretem, nem is szidom,
S nem említem, ki örvénybe ugrik vakon.

Lovamról -
lökjél meg -
leesem,
Csak a „nem",
csak a „sem" -
ezt nekem!

Magyarázkodni, módosítgatni nem akarok
Oldani s kötni a csomókat ugyan minek?
A tompaszögeket bejárni nincsen ok,
Az élesek után ezek már: nem szögek.

 
 
 
 

Lovamról -
lökjél meg -
leesem,
Csak a „nem",
csak a „sem" -
ezt nekem!

Nem sajognak sebek, a heg se fáj,
Rajtuk biz steril a borogatás.
Már nem tép, nem kavar, nem ráncigái
A gondolat, a kérdés, a látomás.

Kikapcsolva, behúzva - egyre megy:
Homlokom még a golyót sem érdemli meg.
Átlátszó vagyok, mint tárt ablaküveg,
S észrevétlen, mint a lenvászonszövet.

Lovamról -
lökjél meg -
leesem,
Csak a „nem",
csak a „sem" -
ezt nekem!

A bölcsek kövét már nem kutatom,
Se élet-gyökeret - meglelték ginzerét.
Nem vágyók, nem török már lobogón,
S nem döngetek én semmiféle célt.

Úgy visszahúz a föld, immár nem harcolok,
Lefekszem, így messzebb lesz a hurok.
A szívem harangoz, de mintha kívülem
Repülnék oda, hol csupán a „nem", a „sem".

Tökmindegy -
lökjél meg -
leesem,
Csak a „nem",
csak a „sem" -
ezt nekem!