Újra megérint a hideglelés,
Mint kő, hordó mélyén, a szíve koppan.
Bennem él egy Sátán-fajzat és
Az enyves keze egekre fellobban.

Míg észreveszik, rajta az iszony
Barátom súgja: megint tér rossz útra
Szűk kettőnknek egy testben: nem bírom,
Az oxigénem is tőlem elszívja.

Nem hasonmás és nem „második én",
Hülyeség volna minden magyarázat.
Kikel testem rosszabbik felén,
A mesékben sincs ily hamis káprázat.

Várja, hogy befejezzem magamét,
És mérget önt a tollamnak végére,
S én bizony gonosz leszek és szemét,
S én barátaim festem feketére.

Én akkor sem mentem fel magamat,
Ha életem elolvadna, eltűnne,
De ne jöjjön el az a pillanat,
Mikor az a szörnyű másom legyőzne.

De összerőmet összegyűjtöm én,
Nem engedem, hogy ő a célba érjen,
Inkább méreggel döföm meg a vérem:
Dögöljön meg: túljárok az eszén!