Marinának
Itt megreszket a fenyőág, itt félve
csicsereg a nyugtalan madár.
Elátkozott vadon erdőben élsz te,
ahonnan nem jutsz ki soha már.

Száradjon csak a vadmeggy a szélben,
esőzzék az orgona virága.
Mindenáron elviszlek én innen
egy pánsípoktól hangos palotába.

Ezer éve fog rajtad a rontás,
tőlem s a világtól rejteget,
s azt gondolod, hogy nincs szebb, hogy nincs más,
csak ez a vad, bűvös rengeteg.

Leveleit harmat meg ne lepje,
borús éjjel hadd vívjon a hold.
Elviszlek egy fényes, nagy terembe,
ahonnan a tengert láthatod.

Melyik órán, mely napján a hétnek
jössz ki hozzám, mond, mikor osonsz ki?
Két karomban viszlek akkor téged
oda, ahol nem talál ránk senki.

Elloplak, ha nincsen ellenedre.
Átvészeltem érted sok telet.
S ha más költözne abba a terembe,
a kunyhó is éden lesz veled.