Süket lettem tenyércsattogástól,
Énekesnők mosolyától vak -
Kiszenvedtem a szimfóniáktól,
Más kedvére, mint a madarak.

Sokszor szűrődött keresztül rajtam
Lelketekig át a tiszta hang.
És lám - itt van az, kit áhítgattam,
Kiért szenvedni hagytam magam.

Hányszor suttogtak a holdról dalokat
Nekem, s a csendről ordítva nagyokat,
S volt, ki mint fűrészen játszó, vágta nyakam -
És én felzúgattam, felzúgattam, felzúgattam.

A „magas" hang fülbe hasít, éles,
Mint mélyről törő az „alacsony",
S jön ő, megmutatni, mire képes -
No, azért én is megmutatom!

Arca rőt, erőlködik a dallal,
Fáradt, mint kiszolgált katona.
Nyújtózkodom rugalmas nyakammal
Izzadt, fényes arcához hajolva.

Hányszor suttogtak a holdról dalokat
Nekem, s a csendről ordítva nagyokat,
S volt, ki mint fűrészen játszó, vágta nyakam -
És én felzúgattam, felzúgattam, felzúgattam.

De hirtelen: „Térj észre emberség -
Mit énekelsz?! Fáradt vagy - pihenj.
Ez szirupos egyveleg, édeskés!
Mondjátok már, hogy hallgasson el!"

Minden hiába - nincsenek csodák!
Tűröm inogva, alig állok,
S ő önti mikrofon-torkomon át
A sok balzsamos badarságot.

Hányszor suttogtak a holdról dalokat
Nekem, s a csendről ordítva nagyokat,
S volt, ki mint fűrészen játszó, vágta nyakam -
És én felzúgattam, felzúgattam, felzúgattam.

Amiben tudtok, hibáztassatok -
Nem fordulhatok magam ellen:
Szakmám szerint erősítő vagyok -
Hangosítottam, de szenvedtem.

Nyögtem, s üvöltöttek a hangfalak,
De csak szorított két kezével...
Lefogtak, kicsavarták nyakamat,
S ő egy másikkal cserélt fel.

Hányszor suttogtak a holdról dalokat
Nekem, s a csendről ordítva nagyokat,
S volt, ki mint fűrészen játszó, vágta nyakam -
És én felzúgattam, felzúgattam, felzúgattam.

Az befogad mindent - megalázva, -
Nyakunkon ül, levéve fejünk.
Minket mindig lecserélnek másra,
Hogy hazugság gátja ne legyünk.

...Beleraktak szorosan a tokba -
Engem, állványt s másik mikrofont, -
S úgy mesélték nékem mosolyogva,
Hogyan örült, hogy elhagyhatott.