Arcom és a testem méret -
Apám s anyámnak dicséret -
És nem volt problémám az emberekkel sem -
Munkától nem görbült hátam,
Vígan éltem a világban,
Két kezemmel véghez vittem mindig tervem...

Ám vádoltak és beköptek -
Körülöttem csak smasszerek -
Meg iroda, rajta: „Időt tiszteld!" tábla -
Meg a cudar körülmények,
borítékokba pecsétek,
Te pedig - elmehetsz Mozsaj túli tájra.

Aztán - vége, s végre - otthon,
De következményét hordom
A hét évnek - amit le kellett töltenem.
Melóm lett - a kópé főnök
Az Uralon túlra küldött -
Oda gépkocsikat juttatott el velem.

Egyik úton kocsink - a MÁZ -
Fogta magát és elakadt -
Fülkében - a társam három órát hallgat.
Rossz így, inkább kiabálna
Bele a nagy éjszakába -
Félelmében vacog, fogai dobolnak!

Tudtuk jól, hogy a MAZ-járgányt
Az építkezésnél várják -
Akár éjszaka is, oda el kell vinnem -
Mi sem hiányozhat jobban -
Elakadni hóviharban -
Nyomhatjuk a dudát - nincs aki segítsen!

„Állítsd le a motort - mondja -
Kit érdekel a MÁZ sorsa!
Láthatod, hogy semmi sanszunk tovább menni -
Láthatod, hogy körülöttünk
Semmi, éjjel még a fülünk
Sem látszik ki, a hó úgy be fog temetni!.."

„Ne síránkozz!" - mondom neki.
Ő a csavarkulcsot veszi,
S néz rám, mint egy farkas - veszélyes tud lenni.
Neki jó, hogy körös-körül
Semmi - ennek csak ő örül:
Az igazság nála, ha faggatni kezdik.

Sokat jelentett ő nekem -
Hordoztam a tenyeremen -
És most szúrós szemmel néz rám - megborzadok.
Neki jó, hogy körülöttünk
Semmi, mert mi történt köztünk,
így nem fogja tudni senki, s mi volt az ok!

Kiszállt, s elment valahogyan -
Én ledőltem a kocsiban -
S álmomban gyötrődtem e „vidám" esettel:
Hogy semmi sincs, ahol vagyok,
Keresem a kijáratot -
De csak bejárat van - s nem az, mi nekem kell!

Történetnek vége - jött jó
Orvos, lett kötél s vontató,
- Oda, hova kellett a MÁZ is célba ért -
Társam reszketve megjelent...
És egy hosszú út jön megent -
Haragot nem tartok - elviszem őt ismét!