Mi ez a ház itt,
Mely sötétben áll
A pusztában kint,
Hol csak a szél jár,

Melynek ablaka
Mint egy szakadék,
És az ajtaja -
Az útra cserkész?

Nagyon elfáradtam - kifogtam a lovam
Hé, van itt valaki, segíts nekem, gyere!
Tornácon senki sincs, csak egy árnyék suhan,
Dögkeselyű száll le körét szűkítgetve.

Belépve pedig
Kocsma s alja nép.
Minden harmadik
Koma - ellenség,

Pofán ver s vihog:
Hívatlan vendég!
Sarokból ikon
Vicsorog ferdén.

Elkezdett beszédünk furcsa lett, zavaros.
Ez nótázni próbált, más gitárt nyígatott,
Az epilepsziás kis tolvaj az abrosz
Alól titkon nekem egy kést villogtatott.

„Ki mondja meg, hék -
Mi ez a vacak,
S miért oly sötét,
Mint pestis barakk -

Kiégett mécses,
Dohos lég, kénes...
Elfeledtétek
Mi is az élet?

Ajtóitok tárva - de zárva szívetek.
Italt mért nem tölt már! Ki a ház gazdája?"
Válasz: „Látszik, úton voltál s épp eleget -
Feledted, mi mindig így élünk - világba!

Füveket eszünk,
Sóskát kap a has,
Savanyú lelkünk,
S testünk ótvaras,

Bor sem maradt még
El, az is árthat,
Verekedtünk, szét-
Szedtük a házat."

„Lovaim gyötörtem - a farkast elhagytam.
Hol mécsesfény lobog, ott adjatok helyet,
Mutassátok, s legyen mi nekem kell, olyan -
Hol padló egyenes, s dal szól nyögés helyett."

„Ilyen házról mi
Sosem hallottunk,
Sötétben élni -
Ez a mi sorsunk,

Mióta világ
A világ - koszban,
Ikon s gonoszság
Között, koromban."

E félhomályból, hol ferdén néz a szentkép
Is, ostorom hagyva fejvesztve rohantam,
Ahova lovaim vittek, oda, hol még
Az ember emberként élhet ott, ahol van.

...Sok év mögöttem,
mit hátra hagyok!
Bár dobált az élet -
de el nem dobott.

Rosszul daloltam
volna rólatok
Fekete szemek,
fehér abroszok?!