„Kígyók mindenütt... bárcsak kivesznének!"
dühében így kiáltozott az ember,
s a mangusztákat hívta segítségnek,
hogy nagy bajában megmentsék ez egyszer.

És a manguszták munkához is láttak,
Erőt és ügyességet latbavetve,
Nem volt pihenőnap, szombat, vasárnap.
Vakulásig vadásztak kényre-kedvre.

A pampák, sztyeppék őreinek azt a
Parancsot adták: a veszélytelen
Kígyót kíméljék, de hol felbukkanna:
Ne könyörüljenek a mérgesen!

S kapaszkodjatok meg, mert bús dolog,
Amit mondok: az ember nemsokára
A mangusztáknak csapdát állított,
Őket káros vadaknak titulálva.

Egy reggel kutyájával megjelent,
A mangusztát zsákba rakta legott,
Az védekezni próbált, nyüszített,
Sírt: „Én hasznot hozó állat vagyok!"

De kis társait könyörtelenül csak
- mint a gombát - hajigálták a zsákba,
vérükbe fagyva, szinte sokkot kaptak
a balsorstól, mely őket megalázta.

S találgatni kezdték: mi baj lehet?
- miért visznek bennünket vágóhídra?
Egy bölcs öreg manguszta, akinek
Mellső lába tört, száját szóra nyitja:

„Belgiumban a kecskék káposztát,
Kínában a verebek rizst lakoztak.
Ausztráliában a manguszták
Kiirtották mind a hasznos kígyókat.

 
 
 
 

Hát íme, ez érte a jutalom,
Az emberek ravaszok, számítóak, -
Méreg nélkül nem élhetnek bizony,
így nem nélkülözhetik a kígyókat"...

„Kígyók mindenütt... bárcsak kivesznének!"-
dühében így kiáltozott az ember. -
s a mangusztákat hívta... És így tovább -
Ahogy a „Fehér bikaborjú" - mesében.