„Kígyók mindenütt... bárcsak kivesznének!" dühében így kiáltozott az ember, s a mangusztákat hívta segítségnek, hogy nagy bajában megmentsék ez egyszer. És a manguszták munkához is láttak, Erőt és ügyességet latbavetve, Nem volt pihenőnap, szombat, vasárnap. Vakulásig vadásztak kényre-kedvre. A pampák, sztyeppék őreinek azt a Parancsot adták: a veszélytelen Kígyót kíméljék, de hol felbukkanna: Ne könyörüljenek a mérgesen! S kapaszkodjatok meg, mert bús dolog, Amit mondok: az ember nemsokára A mangusztáknak csapdát állított, Őket káros vadaknak titulálva. Egy reggel kutyájával megjelent, A mangusztát zsákba rakta legott, Az védekezni próbált, nyüszített, Sírt: „Én hasznot hozó állat vagyok!" De kis társait könyörtelenül csak - mint a gombát - hajigálták a zsákba, vérükbe fagyva, szinte sokkot kaptak a balsorstól, mely őket megalázta. S találgatni kezdték: mi baj lehet? - miért visznek bennünket vágóhídra? Egy bölcs öreg manguszta, akinek Mellső lába tört, száját szóra nyitja: „Belgiumban a kecskék káposztát, Kínában a verebek rizst lakoztak. Ausztráliában a manguszták Kiirtották mind a hasznos kígyókat.         Hát íme, ez érte a jutalom, Az emberek ravaszok, számítóak, - Méreg nélkül nem élhetnek bizony, így nem nélkülözhetik a kígyókat"... „Kígyók mindenütt... bárcsak kivesznének!"- dühében így kiáltozott az ember. - s a mangusztákat hívta... És így tovább - Ahogy a „Fehér bikaborjú" - mesében.
© Kerék Imre. Fordította, 2008