Álmot látok: szobámban
Kiterítve fekszem.
S temetésemre vámpír -
Had jött sűrű seregben.

Az okosok fecsegtek
A hosszú életnek
titkáról és a vérszívást
későbbre hagyták desszertnek.

Koporsómhoz cipeltek
S közülük kiválott

A legerősebb vérszívó,
S bedöngölt, gyömöszölt
Szuszogva és köpködve, miközben
Agyara sárgállott.

S egy ügyesebb vámpír térdemre
Csapott, alaposan helyrerázva,
Senki sem látta a zaj közepette,
Amint fogával belemart vénámba.

Egy másik bölcs vérszívó
Fejemnél állva,
A vérbőség mibenlétét
Nagy vígan magyarázta.

S az őrző-védő testület
Hullajtott értem illő könnyeket,

De érzem, tekintetek sokasága
Irányul az artériámra,
S ha valaki átdöfné - ó iszony!:
Álmatlanságban szenvednék, tudom.

Várjatok, rejtsétek agyaratok!
Mit akartok, fenébe is! Hiszen
Hallok mindent köröskörül, halott
Nem vagyok, élek, élek, lát szemem!

Mérget tettek a borba, és mi
Rávetettük magunkat:
Engem szerettek volna leitatni,
De próbálkozásuk kudarcba fulladt.

És aki nyelvét a borba dugta,
Az föl is fordult egyhamar.

Bennem hánytatószerként dolgozott,
De nem hatott e bűvös bájital.
S az egészségem szilárd és Meg is alapoztam a méreg
Helyét gyomromban előtte végleg.

Hát akkor meg minek is fekszem itt,
Semmittevés közepette, miért nem
Ijesztek rájuk végre egy kicsit,
Miért nem röhögök szemükbe mégsem?

Már rég szétugraszthattam volna mind,
Egy illetlen csínytevés árán, csupán
Mozdulnom kellett volna, csak alig,
De én sosem cselekszem ostobán.

Mint a féreg, veszélytelen vagyok,
Fekszem mozdulatlan, s a vámpírok

Egyike pohárral járkál köröttem,
Biztosan mindjárt testemre szökken,
S egy másik meg pályázik a nyakamra,
No, megállj, adok én neked, te bamba!

Vérszomjasán morogtak rám,
Meg-megvillantva fogaikat,
És a vérem csepp csepp után
A kelyhekbe ömölt ezalatt.

Majd töltök én, csak várjatok,
Tudom, tudom milyen finom a vérem!..
Tessék, csak tessék, igyatok,
Férgek, szívjátok ki, egészen!

De nem feszítettem be izmom,
S nem szorult ökölbe kezem -

Mert aki nem feszül meg, az
Nem fog felébredni sosem,
S azon kevésbé fog a rontás
És tovább él, mint annyi sok más.

Még most is borsódzik a hátam,
A félelemtől reszketek...
A dolgom mindössze csak annyi
Lett volna, hogy felébredek!

Mit is mondhatnék, mitől félek,
(a látomás nem ér véget sosem?)
Attól, hogy felébredek, ők meg
Még mindig itt lesznek velem!..