Elvágódtam, botomat messze dobva,
Hason feküdtem a hideg havon,
Majd beszálltam „guruló gyilkosomba",
Mától a gyaloglás nem műfajom.

Dehogy akartam kihívni a sorsot,
S hogy a tüzet gázolajjal oltsam,
Nagy sietve időt kellett nyerjek, hogy
Élhessem kis életemet hosszan.

Valamikor régen tornacsukámmal
Koptattam az utat, járdát, flasztert -
És nem voltam céltáblája szidásnak,
Gúnyolódni velem senki sem mert.

Mára megfordult minden körülöttem,
Átlagemberek közül kilógva
Járok a bámész pillantásözönben,
Sandán pislognak rám, s autómra.

Gyalogosaim már hozzám se szólnak,
Nincsenek baráti kézfogások -
Közöny helyén haragos szidalmak -
Bizony, kiásták a csatabárdot.

Idegen, fura világba kerültem,
Merthogy a kresz számomra idegen,
A rendőrök korántsem ingerülten
Megbüntettek, s kezet fogtak velem.

Lassan átragadt rám a gyűlölködés,
Egyik reggel tengerészcsomóra
Hurkolva antennám többszörösen.
Vész-Jel számomra: kinyír a camorra!

Lopakodtak kerten át, udvarokban,
Abroncsomat kiszúrták, odavan,
Én meg egész nap jattot osztogattam,
Bajom ne essen, nem hagytam magam.

Holdtalan éjeken is, hogyha kellett,
Ellenségemet lesben állva vártam,
Mégis mindig elkerülte a vermet -
Óvatos volt és ügyesebb nálam.

És egyszercsak másnap reggelre eltűnt,
Lám, megfújták az első tengelyem,
Ugyan, első tengely!... A hátsóval együtt
Ér valamit, magában semmit sem.

Kerítettem új tengelyt, felnit, kormányt,
Pult alól persze, s nem szép szememér’.
Itt én nem győzhetek: ezt jól tudom már,
De őrzöm a kocsimat, szent a cél.

Szezám tárulj! Engedj most engem vissza
A múlhatatlan gyalogos létbe!
Metróba, s megszokott aluljárókba!
Gázt, kormányt balra, s taposs a fékre!

...Úgy támadok fel hamvaimból, mint egy
gyalogos, s míg számból a port fújom:
Népem, lám, újra szeretve tisztel,
Összetört, s nekem sincs már autóm!