Élve az útra - vagy sírba feküdj...
Igen, számunkra csak ennyi maradt.
Vánszorgó életre ítéltettünk.
Bilincsekre és láncokra, hűségünk miatt.

Akadt, ki mindezt elhitte gyorsan.
Elfogadta ostobán, óvatlanul.
Ám milyen élet ez leláncoltan?
És béklyóba kötve mit választhatunk?

Oly alattomos szívünknek a jóság,
Mint meghibbant kuruzsló főzete.
A sziklák mögül mieink lőnek ránk,
S hátunkban idegen gyilkos keze.

Testünk elzsibbadt, lelkünk, mint a jég.
így lettünk hallgatag gyalogáldozat.
És maszatos szélvédőüvegén
Át kigúnyol szégyenünk, ránk les, felénk mutat.

És ha széttörnénk bilincseinket?
Hogy átharapjuk a torkát is annak,
Ki minket rabságba kényszerített,
Magasztos létre fűzve láncainkat!

Talán még reménykedésünk visszatart?
Tán csak láncaink miatt a kín s baj?
Mért kopogtatunk az éden megvasalt
Zord kapuján zörgő csontjainkkal?!

Felkínáltak harcnélküli létet.
Ámde megkérték érte jól az árat:
Hosszadalmas életre ítéltek,
Velünk a bűn, szégyen, árulás és gyalázat.

Megér-e az élet ennyi árat?
Nincs vége még az útnak. Csak nyugalom.
A háború türelemmel várhat
Nélküle is van dicső halál, tudom.

Korán véltek bennünket árulónak.
Ingoványra nem építünk házat!
Nem vár ránk kínzó, szégyenletes holnap.
Feltámadunk a dicső halálnak!