Vaszilij Alekszejevnek
Nagy súlyt emelni - régi sport-mutatvány, Már minden földön ismert élvezet: Emlékszünk? Egy görög magasba tartván A másikat, eldobta, mint követ. Mint áldozat nyakát, a súlyt szorítom - Ováció vagy fütty kísér tovább? Most Antheusz földjétől elszakítom, Akár az első görög Góliát. Nincs meg bennem bája vadlovaknak, Gúzsba kötve mozdul mindenem. Az a súlyzó, rettentő alakzat - Örök társam és ellenfelem. E monstrumot, mely megmozdíthatatlan, Ellenségemnek sem kívánhatom - A szörnyű szerhez lépek, s gondolatban Nyomaszt az érzés: sikerül vajon? Akárha fémből volnánk mind a ketten, De valójában ő a fém, tudom. A dicsőséget fönt oly rég kerestem, Hogy dobogóba mélyedt lábnyomom. Nincs meg bennem bája vadlovaknak, Gúzsba kötve mozdul mindenem. Az a súlyzó, rettentő alakzat - Örök társam és ellenfelem. Az ellenség kinyúlva - ó, de szép ez! - „Megvan!"-kiáltás fülekig tolul. „Megvan a súly!" - csodás ugyan, de kétes, Mert fönt a súly, és én vagyok alul. Ily győzelem egyenlő egy kudarccal, S oly egyszerű a győzés lényege: Csak annyi, hogy a végső mozdulattal A súlyt hajítjuk dobogóra le. Nincs meg bennem bája vadlovaknak, Gúzsba kötve mozdul mindenem. Az a súlyzó, rettentő alakzat - Örök társam és ellenfelem. Ő fölfelé törekszik elcsigázva - Izmom feszül, úgy érzem, szétszakad. Magas tornyából egy néző kiáltja: „Fenébe, hagyd! Minek gyötrőd magad?" Csupán a végső pillanathoz esdek - És földre dobom vas-istenemet! Mit gúnyosan szakításnak neveznek, Egy mozdulat volt - elvégeztetett.
© Erdélyi János. Fordította, 2003