Vaszilij Alekszejevnek
Nagy súlyt emelni - régi sport-mutatvány,
Már minden földön ismert élvezet:
Emlékszünk? Egy görög magasba tartván
A másikat, eldobta, mint követ.

Mint áldozat nyakát, a súlyt szorítom -
Ováció vagy fütty kísér tovább?
Most Antheusz földjétől elszakítom,
Akár az első görög Góliát.

Nincs meg bennem bája vadlovaknak,
Gúzsba kötve mozdul mindenem.
Az a súlyzó, rettentő alakzat -
Örök társam és ellenfelem.

E monstrumot, mely megmozdíthatatlan,
Ellenségemnek sem kívánhatom -
A szörnyű szerhez lépek, s gondolatban
Nyomaszt az érzés: sikerül vajon?

Akárha fémből volnánk mind a ketten,
De valójában ő a fém, tudom.
A dicsőséget fönt oly rég kerestem,
Hogy dobogóba mélyedt lábnyomom.

Nincs meg bennem bája vadlovaknak,
Gúzsba kötve mozdul mindenem.
Az a súlyzó, rettentő alakzat -
Örök társam és ellenfelem.

Az ellenség kinyúlva - ó, de szép ez! -
„Megvan!"-kiáltás fülekig tolul.
„Megvan a súly!" - csodás ugyan, de kétes,
Mert fönt a súly, és én vagyok alul.

Ily győzelem egyenlő egy kudarccal,
S oly egyszerű a győzés lényege:
Csak annyi, hogy a végső mozdulattal
A súlyt hajítjuk dobogóra le.

Nincs meg bennem bája vadlovaknak,
Gúzsba kötve mozdul mindenem.
Az a súlyzó, rettentő alakzat -
Örök társam és ellenfelem.

Ő fölfelé törekszik elcsigázva -
Izmom feszül, úgy érzem, szétszakad.
Magas tornyából egy néző kiáltja:
„Fenébe, hagyd! Minek gyötrőd magad?"

Csupán a végső pillanathoz esdek -
És földre dobom vas-istenemet!
Mit gúnyosan szakításnak neveznek,
Egy mozdulat volt - elvégeztetett.