Amint a vízözön háborgó árja
Partok közé tért engedelmesen,
Tajték közül felszálló néma pára:
Fövényre libbent ki a Szerelem -
S a levegő oldotta át magába...
És lett az idő immár végtelen.

S a földön járó sok csodabogár
E léget két pofára szívja bár,
Nem várva büntetést, díjat sem áhít,
Gondolja, épp csak levegőt vészen,
De kapkodóvá sűrűi hirtelen,
S már oly ütemre sóhajt, mint a Másik.

Nászi ágynak vetek réteket -
Dúdoljanak alva, éberen!
Lélegzem - nem más, mint: szeretek!
Szeretek - ez annyi: létezem!

És nyugtalanul kószál majd a lélek:
Szerelem-ország - hatalmas haza!
Lovagjai sok próbát tenni készek,
És egyre nő e próbáknak sora:
Csüggesztenek válások, messzeségek,
És álmaik békéje rég oda...

De nem hátrálna egy őrült se meg -
Ők készek rá, hogy megfizessenek:
Nem túl nagy ár az életük sem érte -
Hogy a varázsfonált, mely ott rezeg
Közöttük láthatatlan-réveteg,
Úgy óvják, hogy azt senki el ne tépje.

Nászi ágynak vetek réteket -
Dúdoljanak alva, éberen!
Lélegzem - nem más, mint: szeretek!
Szeretek - ez annyi: létezem!

De sokakat, kik szerelembe fúltak,
Nem állíthatsz meg hars szóval te se,
Csak pelyva szó őriz róluk ma múltat,
De ezt a múltat vér futotta be.
E szenvedélytől szánandón kimúltak
Fejénél égjen gyászunk mécsese.

Lelkűk bolyonghat virágok között,
Hangjuk közös ütemre hömpölyög,
S együtt lélegzik be az öröklétet,
S találkozás - sóhajtó örömök -
Szűk átkelőn, törékeny híd fölött,
Hol az Egész útjai összeérnek.

Részegítőn friss szél járta át
Őket, s rájuk új éltet lehelt,
Mert szerelem nélkül nincs világ:
Csak az élő vesz lélegzetet.