Marina Vladynak
Szeretlek most, nagyon,
és nem is titkolom -
Nem majd és nem talán - sugár-kévédbe halva;
Ezt sírom-kacagom: szeretlek most, nagyon,
Nem nyelt el még a múlt, s jövőnk titok takarja.

A múlt - „szerettelek" -
bánattal telve zeng;
E szó béklyóba ver, s csak állok szárnyszegetten, -
Költők költője1 így vallotta meg:
„Szerettem önt, de éled új szerelmem."

Így szólnak elmúlásról, hervadásról -
Van ebben szánalom, lenézés sem kevés,
Mint trónfosztott királynak az kijár, -
Benne a múlt sajnálata világol,
Hogy hunyt tűzünk megint friss lánggal égjen - és
A „szeretem"-ből hitvány szót csinál.

Szeretlek most, szívem,
szívemből esztelen,
Most van az én időm - erem mért vágjam én fel!
Csupán jelen és most fontos nekem -
Foglyul nem ejt a múlt, s jövőt se fest az éjjel.

Gázolva törtetek -
tüdőm majd szétreped -
Még láncra verve is, ha vas hasít a lábba;
Csak ezt - „szeretlek" - belőlem ki ne szedd;
„Szeretni foglak" - ezt se várd hiába.

„Szeretni foglak" - üres, furcsa szólam,
Hamis kézjegy virít ily sandán iraton,
Szökéshez eszköz, aljas alkalom,
Színtelen méreg pohár alkoholban,
E szép jelenre mért gyalázatos pofon,
És kétely, hogy „szeretlek" most, nagyon.

Sok idősíkon át
álmodnak franciák,
Nyelvükben múlt s jövő közt szörnyű szakadás van,
Miénk miatt a szégyen jár ma át,
S versengni késztet nyelvi bajvívásban.

Minden nyelv más folyam -
s ez, mint egy csőd, olyan!
De kiutat lelünk mi ketten, úgy biz’ ám!
Szeretlek én ragozva-ragtalan,
Jövőben, múltban és - egyáltalán!