Akárhová megyek, bármi legyen - jön-jön nyomomba,
Szánalmasan beteg sorsom követ, miként kutyám.
Kövekkel űztem volna, ám lábhoz simul szorongva,
A nyála csüng, dülledt szemét bámulva szegzi rám.

Gondot hord a gondra,
Szemem árját ontja,
Megsápad az orca,
Fakó-vértelen,
Bensőm ráng szorongva,
Hangom elorozza,
Nem biztat dalokra,
Nem hagy élni sem.

Ifjúként bakóra
Bízom életem,
Húzza a bitóra -
Én megfizetem.

Már megfogadtam annyiszor, sorsommal nem törődöm,
De sajnálom, mert éhezik, remeg és hízeleg,
Így szánalomból hizlalom csak Fortunát, az őröm,
Ki telt hassal elszunnyad, mint egy álmos kisgyerek.

Duhaj korom élem,
Kószálok a réten,
Lustálkodva szépen
Eltétlenkedem,
Kutya-sorsom védem,
Vonyítok serényen,
Így kell mindent kérnem,
Bármi kell nekem.

Felnőtten bakóra
Bízom életem,
Húzza a bitóra -
Én megfizetem.

Bizony vannak napok, hogy gondok borzolják fel szőröm,
Sápadva hátrál sorsom is ily gyötrő nap után;
Hogy bátorítsam Fortunát, bort adtam néki rögtön,
De rászokott, és vedel, morog, meg dünnyög bután:

Éltetne a játék,
New Yorkban tanyáznék,
Nercbundás vagányként,
Brokát és selyem!..
Cipőm már csak árnyék,
Hegyes-völgyes tájék,
Mind sorsomra vár rég,
És ő jön velem...

Öregen bakóra
Bízom életem,
Húzza a bitóra -
Én megfizetem.

A sorsnak egyszer túltöltöttem, véletlen, mit bánok,
Szesztől meghülyülvén, ábrázata másba váltott.
Goromba bunkóvá fajult, balsorsom lett az átok,
Hátulról ugrott rám, s nyakam ragadta meg legott.

Terhe vállam nyomja,
Kékre-zöldre fojtva,
Bőszült haragomba’
Nyögöm-lihegem:
„Eredj a pokolra,
Meg ne ölj, te szolga,
Ne légy ily goromba,
Hagyd az énekem!"

Vénülvén bakóra
Bízom életem,
Húzza a bitóra -
Én megfizetem.