Egy romlott társadalom lelke, én,
nyugodtan mondhatom neked:
KGB-szerte ismerték szerény
családi s utónevemet.

Az egész utca felőlem regélt,
s a Szavjolovszkij-állomás.
Tudtam, hogy csípem egyesek szemét,
de úgy gondoltam: rá se ránts!

A tolvajok közt voltam nagymenő,
zsebesek közt fejedelem,
és Tokarjev úr, a művezető,
sok éjjel álmodott velem.

Sohase rágódtam dolgok felett,
és mindig szereztem melót,
de valaki kurvára átcseszett,
mikor a szervnél feldobott.

A főgóré nem volt szemét velem,
csak látni vágyta a pofám,
s én barátságos-engedelmesen
ezt válaszoltam jobbadán:

„Senkit nem öltem, frankó srác vagyok,
légynek sem ártottam sose.
Nyugodtan alszom, főnök, és nagyot -
a Bűnügyi1 meg kapja be...!"

Rögvest tárgyalták is az ügyemet,
ítélet is lett, mint a vész,
kiszabták évben, mit csak lehetett,
s még rá ötöt a főügyész.

Ügyvédem enyhébb ítéletre várt,
csak mert kedélyem oly napos,
de főügyészünk sújtott, mint a bárd,
szemét, gané vaskalapos!

Azóta őrlőm önmagam, szegény
unatkozó, fásult bolond:
legyek a társadalom lelke, én?!
Hisz’ annak ilyen sose volt!