Magányomon úrrá lett az alkohol -
hangok látogatnak éjszaka...
Hallom ám egy éjjel, hogy valaki szól -
lám, az ördög az, minő csoda!

Ő morogva grimaszol nekem -
én meg ennyit mondok csöndesen:

„Jól beszívtam a konyaktól, úgy biz’ ám!
Te meg biztos spirituszt szlopálsz...
Idehallgass, paj tás-paj ti-paj tikám,
üljünk végre össze, mire vársz?

Vagy beszartál, gyáva korcs alak?!
Szállj le rólam, vagy megáldalak!"

Állította, Boriszov derék gyerek
- ő a mi vicénk, piás fazon; -
két pofára falta be a kenyeret,
s a konyak se hagyta szárazon.

És ha elfogy - hát mi az nekünk! -
lent az állomás mellett veszünk.

Elszunnyadtam, s ő piáért - uzsgyi! - ki...
Ébredek - itt látom! - én szegény...
Vagy álmomban láttam őt, vagy ő hiszi,
hogy álmában jelentem meg én.

Szitkozódni kezdett, azután
farkcsóválva csókot szórt reám.

Úgy röhögtem, majdnem rám jött a fosás;
megkérdeztem: „Mit szólnak vajon
poklok mélyén, hogy itt ennyi a piás?
Szeszben fó’zik őket vagy vajon?"

Morgolódott, szinte könnyezett:
„Azért az élet ott sem élvezet!"

Aztán - vége; pirkadt, s én az ördögöt
ki akartam józanítani.
Ám az eltűnt, tán elnyelte őt e föld...
Én meg várok - jöjjön valaki...

Nem vagyok bolond, de itt belül
ördöggel is jobb, mint egyedül.