Fabatkát ér az élet - az egész trágya, lőre -
kévésen múlt, hogy meg nem ölt a bánat.
Zuhanna rám egy erkély, vagy busz döngölne földbe,
ez lenne ám az igazi találat!

Szerencsém csillagként szökött fel! -
Látá az Úr, hogy nem küzdők tovább...,
hát jött a harminc tonnás dömper,
s miszlikre törte csontjaim javát.

S lám, fekszem hátamon,
gipsszel belepve -
és mindegyik tagom
külön meg egybe’

bandázsban hever -
figyelsz, kis haver?
itt most gyógyulni kell,
s mind új életre kel!

De kár, hogy vasaló sem hullott még fejetekre,
de kár, hogy kevesen mentek tropára!
No de az agyrázkódás! - az ám a kómák lelke!, -
és külön élmény: lenni gipszbe zárva!

Akár a páncél úgy simul rám,
s karjaimat is páncél vértezi -
kiáltanám: „Lovat nekem!" - ha tudnám,
s a tág világnak vágtatnék neki.

De fekszem hátamon,
gipsszel belepve -
és mindegyik tagom
külön meg egybe’

bandázsban hever -
figyelsz, kis haver?
itt most gyógyulni kell,
s mind új életre kel!

 
 
 
 

 
 
 
 

 
 
 
 

 
 
 
 

Elfojtva minden érzés, csak szörnyű fájdalom
van, s érzéseinket magunk irtjuk gyakran;
de most, akár egy gyermek, pelenkába csavartan,
féltón-szeretve szórakoznak rajtam.

Az éjszakás nővérre nézek,
s ébred bennem össznépi szeretet -
és esküszöm, amíg csak élek,
viselném rabul ejtő gipszemet!

S lám, fekszem hátamon,
gipsszel belepve -
és mindegyik tagom
külön meg egybe’

bandázsban hever -
figyelsz, kis haver?
itt most gyógyulni kell,
s mind új életre kel!

De kár, hogy soha vissza nem térnek régi álmok:
akár szike, oly fájó sebet vágnak, -
s álmomban úgy levetném a gipsz igázta jármot,
látván gyertyát, verset, küzdő bikákat...

A gipszpáncél jó véd az ellen,
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . .

S lám, fekszem hátamon,
gipsszel belepve -
és mindegyik tagom
külön meg egybe’

bandázsban hever -
figyelsz, kis haver?
itt most gyógyulni kell,
s mind új életre kel!

Még nem vettem le gipszem, bár régen összeforrtam:
inkább minden tagom kővé merevedjen,
vagy dagadjon fel lábam - azt eltűröm nyugodtan,
sokkalta masszívabbnak látszom ebben.

A gipsz terhétől szédelegve,
járókelők bütykén csámpázok át,
e könnyed elefánt-szerepbe’
páncélos bőröm érzi jól magát!

S az élet súlya nyom,
mint gipsz ha lepne -
és mindegyik tagom
külön meg egybe’

bandázsban hever -
figyelsz, kis haver?
itt most gyógyulni kell,
s mind új életre kel!