A Tau Kita messzi csillagképe
nálunk mind érthetetlenebb lett:
„Kik s mivégre vagytok?” - sugarazzuk
feléjük s ők visszajeleznek.

Szépségben éldegél
mindenki ott
s mindenki különféleképpen,
ám ész nélkül egyetlen lény sem.

Hozzájuk szállók a fény ütemén,
magam sugarak mentén hajtva,
a Tau Kitát felkeresem én,
hogy 'magát végre megmutassa.

A Tau Kitán
minden fejreállt,
a társadalom - legalábbis
szerintünk - csöppet sem normális.

Míg anabiózisban heverek,
a tau-kitaiak nyüzsögnek,
nem érteni őket, ők sem értenek,
pimaszságuktól pumpám fölmegy.

Szótárukban sose
hemzsegtek a
szavak, a rendszerük polgári,
a humoruk pedig oltári.

Fáradt hajóm az ülepére hull,
fényszóróm rájuk oldalvást nyes.
Vivát! - kiáltom tau-kitaiul.
Szia! - nyelvünkön így mondanám ezt.

Szemfényvesztésben
verhetetlenek,
a földi lény csak ámuldoz, ha
fel- és eltűnnek váltakozva.

A Tau Kita nyelve nekem pápua,
mégis szórtam rájuk a szitkot:
„Helyettetek pirul a Galaktika!”
Szemük válaszul csak kacsintott.

A Tau Kitán
mások a viszonyok,
nincs légtér, pokoli a hőség,
de népe vendégszerető nép.

A csőbe bömböltem: „Az istenit, mi van?”
Ám kibernetikus vezérlőm
oly pontosan tolmácsolta szavam,
hogy vöröslőit a képem égőn.

Fura jószágok
e csillaglakók,
de valamennyi összefog, ha
fel- és eltűnnek váltakozva.

„Dicső nemem - így én - hős férfinép!”
Ámde valami szavam szegte,
elkaptam egy ottani nőszemélyt:
- Most végre színt vallasz nekem te!

S ő szólt: „Menj el,
mi előrébb vagyunk!
Nem kell itt férfi már, beoltott
gally módján sarjadzunk utódot.”

Vajon hogy indult el az űrhajó?
Kábultan szállók és úgy vélem:
háromszáz évet fordult a földgolyó
Einstein tézise szellemében.

S ha földünkön is,
mint a Tau Kitin,
túlméretezett lesz a tudás
és sarjadásos a szaporodás?!