Zöld volt a gyümölcs, de kinézték,
Megrázták hát a fát - lezuhant...
Ím egy dal Róla, ki be sem ért még,
Még azt se tudta - szép hangja van.

Lehet, a sorsa ütött ki balul,
Vagy egyszerűen pechje volt, pechje,
Túlfeszítette azt a húrt,
így játszott más hangnemekbe.

Pendült egy dó, félve félig,
De nem pengette mégse végig...

Akkordját ott félbehagyta.
Senki se vette az egészet.
A kutya ugatott, a macska
Egerészett.

Röhej, ugyebár, kész röhej!
Viccelt, de rossz vicc volt vicce.
Igaz, bora volt dögivei,
De nyelve meg se ízlelte.

Vitázott von már, meg nem is,
Nagy tétován, sose sietve.
Ahogy az embert kiveri a víz,
Szivárgott a bőrén át lelke.

Párbajra ki se állt a pástra,
Így-úgy - amúgy épp hogy odaállt, -
Még bele se jött a nagy táncba,
A bíró azt se mondhatta: talált.

Mindent megtudni ától zéig,
De nem járta végig, csak - a végig.

Nem ért a mélység mélyéig,
A titok nem lett egyszeregy,
őt se szerette, csak félig,
Ki egyetlenegy.

Röhej, ugyebár, kész röhej!
Loholt, loholt, és - úgy maradt.
Megoldani azt, ami kell,
Ideje sohase maradt.

Hazudni sose tudott volna.
Hülyeségig őszinte volt,
És verset írt Hozzá a hóra...
S a hó elolvadt, mint szokott!

No, persze, akkor szakadt a hó,
Szabad volt írni a havazásra,
Hát szájával kapdosta a behemót
Hópelyheket loholásában.

Csillaghintón járt von végig,
Mégse jutott szerelméig.

Szállt, de se ide, se oda,
A célpont távol és távolabb -
Csak csillagképe - a Bika -
Falta a fagyos Tejutat.

Röhej, ugyebár, kész röhej,
Egy perc kéne, de nincs idő,
Egy kapocs még, s kész, ami kell,
S hiába lősz, hiába lősz!

Röhej, kész röhej, ugyebár,
Röhögnivalóan röhejes -
A ló kidőlt, lehullt a madár
Ki bűne ez?..