Igaz költő csak az lehet, ki elhull véresen,
s még igazabb, ki ifjan és vidáman.
Az egyik puskacsőbe néz 26 évesen,
a másik felköti magát egy ócska szállodában.

Aztán a 33-as szám, a szép krisztusi kor.
Ő is poéta volt. „Ne ölj! - ez volt a verse, ennyi.
Hát szöget vertek át kezén, a bűnös így lakol,
Ne tudjon többet írni, s főleg tenni.

A 37-es számtól mindig kijózanodom
és ereimből minden vér eliszkol.
Mert 37-ben hullt el Puskin párviadalon,
És Majakovszkij ennyi volt, s halántékán a pisztoly.

Ó az a 37-es szám! Feledni nem lehet,
Az életet akkortájt olcsón mérték.
Az éve, amelyben Rimbaud meghalt, Byron elesett,
a mostaniak valahogy túlélték.

A párbajt elhalasztották vagy tán el is maradt.
33? Ki megfeszült, már nem kereszthalálban.
Vagy 37? Nem folyt ott vér, talán csak dér fakadt
a halántékon, gyéren, elegánsan.

Már nem is lőnek! Szívükön lapul a félelem...
Ó vérszomjas rajongók, várjatok csak!
A költő ma is mezítláb jár pengeéleken
és csupasz lelkén vércseppek csorognak.

Ma is kerékkötők vagyunk! Semmi se változott,
És böllérkés válasz a vers-veszélyre.
Csonkítani! Hisz élvezi a kínt az átkozott!
- hangzik a döntés. - Hát viselje élve!

Hiába zsongjátok körül a dátum-misztikát,
Nem változott a végzetünk. Csak éppen
tán haladékot adnak még a zord statisztikák
a hosszabb átlagéletkor jegyében.