A főkaput - azt nem fogom
kérlelni - nincsen annyi merszem...
Be majd a hátsó traktuson,
s az ablakon ki szívesebben.

A sírba senkit nem kergettem,
csak ittas voltam, s tegnap engem
- bár én is néha rossz vagyok -
megszégyenítettek azok.

Hogy végeztem benn, részegen,
arcom függönnyel eltakarva,
ki én az ablaküvegen,
a hé meg várt - kitárva karja.

És azt, kiből csak dőlt a vére,
ki büszke országos hírére,
ki végre már kívül lehet,
az őrsre vittek engemet.

Ököllel kaptam jó verést,
kínáltak lábbal engem sorban,
majd rám szabták a büntetést,
mert én, úgymond, garázda voltam.

Aztán hogy vétlen eldöngöltek,
és tessék-lássék átkötöztek,
- a szernyák-szív rendes nagyon -
alhattam egy rossz sezlonon.

Megébredek... még éjszaka...
Pihent vagyok, tovább nem várok,
irány az ablak hát, nosza!
De ott acélból - vastag rácsok!

És engem, cégéres szakembert,
felkészült, régi ezermestert
e roppant sajnálatos rácsok
kétségbe űztek... Mit csinálok?

Hogy megvirradt - lássál csodát! -
felálltam, lábaim inogtak,
de húztam én az ajtón át,
azóta sem hiszem magamnak...

Kinn - béke, szélcsend, napvilág,
szimmetria és tisztaság;
benn lelkem szenved szüntelen,
s a létem így - örömtelen.