Nincsenek mögötted
még bejárt utak,
súlyos évek, tettek,
félénk öntudat.

Itt az éj, utcán a zaj
elcsitult ma már,
álmodj, drága, hajcsi-haj,
mintha aludnál.

Lenn a föld, és te fenn
szállsz oly könnyedén,
antik Róma ott pihen,
Párizs, éj felén.

Láthatatlan, könnyű vagy,
hallasz hangokat,
álmod, persze, nőni hagy,
filmje bár szalad...

Meglehet - minden lehet, -
élsz majd éveket,
s felnőttként ismételed
éji röptödet.

Szállsz te akkor, mint haris,
fák, tetők fölé...
Aludj, kicsim, addig is,
szőj álmod közé!